Beszámoló a leuveni Pirandello-konferenciáról

Kerber Balázs

A szem primátusa

Beszámoló az „Iconografie pirandelliane ‒ Immagini e cultura visiva nell’opera di Luigi Pirandello” konferenciáról (2017. június 8-9., KU Leuven) 




Program (pdf)


Az Iconografie pirandelliane konferenciát, melyen előadóként vehettem részt, 2017. június 8-án és 9-én rendezték a Leuveni Katolikus Egyetemen. A szervezésben részt vett a leuveni egyetem olasz tanszéke (Centro di Studi Italiani), az AIPI, a holland Luigi Pirandello Alapítvány (Stichting Luigi Pirandello), az Európai Pirandello Centrum, illetve az egyetem MDRN‒kutatócsoportja, mely a huszadik század első felének irodalmát vizsgálja. Az esemény a Pirandello születésének százötvenedik évfordulóját ünneplő nemzetközi konferenciasorozat része volt, de egyben egy kisebb eseménysorozat folytatása is, melyet a Luigi Pirandello Alapítvány évente szervez. 

A konferencia a Pirandello műveiben megjelenő vizuális kultúrát, vizuális működést vizsgálta, illetve általános értelemben azt a módot, ahogyan a szerző szövegei a látáshoz, a képhez mint világértelmezési módhoz viszonyulnak. Pirandello egyes műveiben ugyanis a látás hangsúlyozott jelenléte, annak nyelvi reprezentációja nem csupán egy izgalmas narratív technika alkalmazását jelenti, hanem a megközelítésmód, a művészi felfogás egyik alapvető formáját. Mindezt pedig, ahogy Bart Van den Bossche (KU Leuven, Stichting Luigi Pirandello), a konferencia egyik fő szervezője kiemelte a megnyitóban, érdemes Pirandello korának fénytörésében is értelmezni, mely éppen egybeesett a fotográfia és a filmművészet keletkezésével és első nagy korszakával. Annál is inkább, mert Pirandello szövegeiben gyakorta feltűnnek a modern kor technikai vívmányai, sőt maga a film is, ha nem is éppen pozitív kontextusban. Bart Van den Bossche kiemelte azt is, hogy a huszadik század elejének nagy vizuális váltása magában a nyelvben, illetve az irodalmi nyelvben is változásokat hozott, például az erősen képi, víziószerű metaforákban. 

Pirandello elméleti szinten is igen sokat reflektált a modernitás problémáira, így ebben a viszonylatban is érdekes a vizualitás elsőbbsége számos művében. A szerző a humorról szóló ismert tanulmányában (L’umorismo) a szabad mozgásról mint a művészi gondolat jellemzőjéről beszél, s ez szoros kapcsolatban állhat korának éledő képi kultúrájával.
Rino Caputo (Università di Roma Tor Vergata) arra is figyelmeztetett, hogy ne feledjük: Pirandello nem csak író, de festő is volt, s ez erősen befolyásolhatta irodalmi látásmódját.
Pirandello számára ráadásul a gondolat mozgásának autonómiája azért is fontos lehetett, mert ‒ ahogyan arra Simona Micali (Università degli Studi di Siena) is utalt előadásában ‒ a szerző a képalkotó gesztusokkal összhangban egyfajta teremtő esztétikát helyezett előtérbe, mely a hagyományos mimézissel szemben egy másik „valóság” megteremtését tekintette célnak. A képzelet és az álom jelentősége az egész életművön végigvonul, míg az utolsó szövegekben, főképp az I giganti della montagna-ban, már valóban egy, a környező, hétköznapi világtól elszakadt univerzumot látunk. Pirandello ‒ bár a filmművészetről negatív véleménnyel volt, és egyfajta mechanikus reprodukciónak tartotta azt ‒ álomszerű ábrázolásmódjában gyakran közelített a mozgókép hatásaihoz; a művészi kifejezéshez a kép erejét társította. Saját előadásomban az I giganti vizuális nyelvével foglalkoztam, azzal a kételyeket és kérdéseket is magában rejtő módszerrel, amellyel a mű igyekszik egy nyelv helyetti nyelvet, egy nyelv nélküli érzékelést létrehozni, miközben a szereplők folyamatosan reflektálnak ennek lehetetlenségére. A nyelvi forma mindig kötöttséget jelent, azonban a szem mégsem marad másodlagos ebben a játékban. 

Ulla Musalla-Schrøder (KU Leuven) előadásában rámutatott, hogy a nézés, a végigtekintés Pirandello novelláiban mindig központi szereppel bír: a terep, a tér felmérése szorosan kötődik a szituáció értelmezéséhez, maga válik eseménnyé. Irena Prosenc (Università di Ljubljana) utalt a látás aktusának számos, szó szerinti megjelenésére is a szerző prózájában, ami valóban azt sejteti, hogy a vizualitás a beszélőnek mindig a legelső, felmérő, „tapintó” értelmezési módot szolgáltatja. Később Alice Flemrova (Università Carolina, Praga) Pirandello teremtett „valóságaival” kapcsolatban ‒ mintegy összegezve ezeket a tapasztalatokat ‒ a „szem primátusáról” beszélt, amely ezt a speciális és a század kontextusába izgalmasan illeszkedő látásmódot jellemzi. Az érzékelés egyszerre lehet építés és bontás is, ahogy erre Renato Marvaso (Università degli Studi di Roma Tre) utalt: a konstrukciók szüntelen újrarendezése. Ez pedig Pirandellót nem csupán az avantgárd alakzataihoz köti, de a tizenkilencedik század realista-naturalista szemléletéhez is. A világ leírásának, egyben a megfigyelés általi elemzésének szándéka már ekkor megjelenik, és a nézésnek ez a másféle, de szintén kitüntetett szerepe érdekes kulcsot adhat Pirandello verista szellemű műveihez is. Ám nem csak az érdekes, hogy Pirandello vizuális szemlélete hogyan illeszkedik a korszak kontextusába, de az is, hogy a későbbiekben hogyan értelmeződött ez a szemlélet, továbbá hogy a jelenkor milyen újabb szempontrendszerekbe tudja helyezni azt, hogyan tudja kibontani ezeket a lehetőségeket. 


Sarah Bonciarelli (Universiteit Gent) a mai Pirandello-kiadások illusztrálhatóságáról beszélt, jelezve, hogy egyre fontosabbá válik a marketing is: a fiatalok, illetve a Pirandellót kevésbé ismerő közönség kedvéért olyan figyelemfelkeltő borítókat kell tervezni, amelyek a szerző műveinek fantasztikumát, sci-fihez való közelíthetőségét hangsúlyozzák; például utalnak az identitásproblémákra, személyiségváltásokra (pl. az Oscar Moderni sorozat Il fu Mattia Pascal-kiadásának címlapján). A kiadók nyilván azt remélik, hogy ebben az új kontextusban több olvasó érdeklődik majd a klasszikussá vált művek iránt. Az erősen színes, érzékletes illusztrációk egyszerre teremtenek egy jelenkori értelmezésközeget a szövegeknek, miközben üzleti szempontból „használják” is ezt az értelmezést, hogy kedvet ébresszenek a Pirandello-olvasáshoz. Egyes kiadásokon pedig (pl.: Newton Compton Editori) nem az ismert Pirandello-fényképek szerepelnek, hanem a szerző rajzolt alakmásai, mintha épp a képregényszerű megjelenítés lenne figyelemfelkeltő. Inge Lanslots (KU Leuven) pedig épp az Enrico IV egy képregény-feldolgozásáról tartott előadást, melyet követően elég hosszú vita indult meg a közönség soraiban, vajon mennyire relevánsak az ilyen művek, mennyiben vihetnek közelebb Pirandello szövegeinek megértéséhez. Többször épp a nyelv és a kép problémája került elő: pótolhatja vagy újrateremtheti-e egy irodalmi mű stilisztikai megoldásait a képregény? Az előadások és a viták felvetik azt a kérdést is, hogy Pirandello mennyire találhatja otthon magát egy ilyen közegben, akár saját műveinek ennyire képi szempontú értelmezésében. 

Paola Casella (Universität Zürich) előadásában részletesen értelmezte, hogy a kép miként játszik szerepet Pirandello filozófiai gondolkodásában, hogy a nézés és a közelítés hogyan válik értő-elemző tevékenységgé. Utalva Pirandello Il coppo című novellájára és a Sei personaggi in cerca d’autore 1925-ös előszavára, rámutatott arra, hogy Pirandellónál a kép sosem önmagáért, hanem mindig egy sűrített értelmezői tevékenység részeként szerepel: az élő, erőteljes vízió erőteljes ideákat, egyfajta szellemi tartalmat rejt magában. A kép tehát sűrített látás is, egy filozofikus világészlelés leképződése. 

A konferenciát Fried Ilona (ELTE) előadása zárta, aki Pirandellót mint közembert, a Mussolini-rendszer akadémikusát, az 1934-es, a prózai színházról szóló Volta-konferencia elnökét mutatta be. Ez az esemény szintén izgalmasan helyezi kontextusba Pirandellót: a konferencia helyszíne és szellemi közege szimbóluma a 30-as évek kulturális életének, de a totalitárius fasiszta rezsimnek is. Ennek megértéséhez izgalmas adalékul szolgál a konferencia fennmaradt dokumentumanyaga, például Pirandello levelei is. A Volta-konferencia díszelőadásaként Pirandello rendezi az általa sosem kedvelt Gabriele D’Annunzio drámáját, részben, hogy a női főszerepet a szeretett Marta Abba kapja. Pirandello ellentmondásos viszonya a rendszerhez és annak szereplőihez könnyen tetten érhető. A szerző személyiségét a kor értelmezésében jól tükrözik a korabeli karikatúrák, szatirikus rajzok, melyekről Paolo Rigo is (Università degli Studi di Roma Tre) beszélt előadásában. 

A konferenciát izgalmassá tették a hosszú viták is, melyek hol az előadások után, hol a szekciók végén következtek, és igen tág teret adtak a résztvevőknek arra, hogy hozzászóljanak egymás előadásaihoz. Így lehetővé vált az egyes felszólalások közti erősebb interakció is, hogy végül a szekciók anyagából egy sokkal dinamikusabb párbeszéd jöjjön létre. A gyakorta szorosan kapcsolódó témák összességében szerves hátteret adtak a hallgatónak és a résztvevőnek is Pirandello vizuális esztétikájáról, illetve Pirandello viszonyáról a kortárs vizuális kultúrához.