Reneszánsz és barokk tanulmányok
Giulio Cesare Capaccio: Tanmesék – Apológusok*
Vígh Éva: Utószó: A mesemondó
A reneszánsz és barokk kor értelmiségije számára lehetséges életutak egyik legjellemzőbb pályáját járta be a Salerno közeli Campagna d’Eboliban, 1552-ben született Giulio Cesare Capaccio. Nápolyban kezdte meg, Bolognában fejezte be jogi tanulmányait. A város titkáraként vagy a neves Accademia degli Oziosi alapító tagjaként elsősorban Nápolyhoz kötődött ugyan közéleti és irodalmi munkássága, mégis hol hivatalos utazásai, hol kényszerű száműzetés következtében Itália más vidékein is otthonosan mozgott. 1616-tól 1623-ig például II. Francesco Maria Della Rovere urbinói fejedelmi udvarában volt a könyvtár felelőse, fejedelmi tanácsos és diplomata, ám bármilyen megbízatást látott is el, egész életét, 1634-ben, Nápolyban bekövetkezett haláláig átszőtte irodalmi, történeti és politikai művek írása.
Udvari tevékenységéhez és életformájához kapcsolódó művek írása tehát igen testhezállónak bizonyult, amelyek közé sorolható a titkárról szóló, több kiadást megért műve (Del Secretario, 1589). Történelmi érdeklődése több művében nyomon követhető, különösen a Nápoly és környékének történetével és leírásával foglalkozó Neapolitanae historiae (1607) vagy a Pozzuolira összpontosító Historia Puteolana, amelyekben a régészeti leírásokat szerencsésen ötvözte irodalmi hagyományok ismertetésével. Az Il forastiero (A külhoni vendég) c. dialógusa is (1634), amely talán a legismertebb műve, Nápolyt és történelmét mutatja be a politikai berendezkedésen az ókortól az alkirályok, tehát saját koráig. Retorikai és műveltségi készségét számos szónoklata, panegirikusza bizonyítja. Politikai állásfoglalását, ismereteit és tapasztalatait a fejedelemről szóló és a XVII. századi államrezon-irodalomhoz is kapcsolódó Il Principe (A fejedelem - Venezia, 1620) című értekezése tükrözi, amelyben több mint kétszáz «politikai és erkölcsi figyelmeztetést» foglal össze, amelyek «bármilyen úriembernek rendkívül hasznosak a társas viselkedés, a családi élet szervezése és az államok kormányzása végett» – mint olvashatjuk az 1620-as, nápolyi kiadás címlapján. Az erkölcsfilozófiai tartalom Alciato emblémái ihlette képekben vizualizálódik, ami e művet az ikonológia kultúrköréhez is kapcsolja. Az emblémás könyvek jelentőségét még 1592-ben felismerte Capaccio, amikor megjelentette a Delle imprese (Az impresákról) című munkáját, amely harmadik könyvének jellege (mottó, kép, vers, magyarázat), illetve különösen az állatoknak (és növényeknek) szentelt második és harmadik könyv tematikája miatt úgyszólván előtanulmányként szolgálhatott a metszetekkel és erkölcsi eszmefuttatással ellátott tanmesék (Gli Apologi – Tanmesék-Apológusok) 1602-es megjelentetéséhez.
Capaccio apológusai, állatmeséi, avagy tanmeséi, amelyek több alkalommal láttak napvilágot a XVII. század elején, a tanmesék iránti töretlen érdeklődést és a rövid erkölcsi tanulságok retorikai célból, prédikációkban példatárként való felhasználási lehetőségét jelzik. A tanmese e funkciójára egyébként Capaccio is utal előszavában, hiszen a különféle retorikai alakzatok, valamint a retorika egyéb klasszikus eszközeinek felsorolásából az apológus sem hiányozhat. E morális magyarázatokkal és befűzésekkel, amelyek egyébként a tanmesék és apológiák szerves részét képezték az ókor óta, a középkori bestiáriumok egy része is élt, a Physiologus mintáját is követve. Capaccio tanmeséinek szándékai szerint az apológusok az egyszerű, kevésbé olvasott közönséghez szólnak, akik számára a metszetek látványa kellő kiegészítésként szolgál az értelmezéshez, míg a könyv második részében helyet kapott, az apológusoktól függetlenül is olvasható tudós fejtegetések (Dicerie morali) az igényesebb és felkészültebb olvasók igényeit voltak hívatottak kielégíteni.1 Ám mindkét célközönség elvárásához igazodott a szerző az olvasókhoz szóló előszóban, amikor a horatiusi „kellemest a hasznossal” poétikai elvét hangsúlyozza, megjelölve ezzel általában a tanmese rendeltetését is. A tanmese ugyanis nemcsak erkölcsi épülésünket segíti, hanem «gyönyörködteti lelkünket, edzi elménket, csillapítja a mélabút, és a kikapcsolódás közepette apránként az életvezetéshez is tanácsot ad» – olvashatjuk az előszóban. A szerző is tisztában volt e műfaj történeti-retorikai szerepével, és a tudós prológus bizonyítja, hogy Capaccio kiválóan ismerte a fabulával elméletileg foglalkozó ókori szerzőket, Cicerót és Quintilianust, de utal Platónra és Arisztotelészre is. Nyilvánvaló az is, hogy Capaccio tájékozott volt az reneszánszkori olasz szerzők műveit illetően, a tanmesék írásában előfutárait, továbbá a retorikai-poétikai kérdésekről folytatott vitákat, s tájékozott volt általános művelődési kérdésekben is. Mindezek felemlegetésével a tanmesék elméleti-gyakorlati jelentőségét kívánta hangsúlyozni, vagyis elméletileg megalapozni az apológusok közzétételét.
A mese meghatározását tekintve mindmáig előszeretettel hivatkoznak a kutatók a Kr. u. I-II. században élt alexandriai szofista rétorra, Aeliosz Theonoszra, aki a Progymnasmata (Előgyakorlatok) című művében írja: «a fabula olyan nem valós dolgok elbeszélése, amelyek a valóságot ábrázolják».2 Capaccio is osztotta ezt a véleményt, hiszen Avianustól idézve ő is megállapítja, hogy «a szellemesen megfogalmazott valótlanság eseten nem kelt hiányérzetet a való hiánya». Mindenesetre olyan epikus műfajnak tekinti a fabulát, amelynek több válfaja létezett, bár ő maga a fabula alfajtáját, az apológust helyezte előtérbe, és az aiszóposzi állatmesék több évezredes hagyományához kívánt kapcsolódni annak tudatában – mint olvashatjuk szintén az előszóban – hogy «az apológus nem csupán oktalan állatokra korlátozódik, és bármilyen teremtett dologról lehet életünk számára példát venni». A Capaccio által is ismert ókori mesélők folyamatosa, valamilyen formában és nyelven, fordításban, átdolgozásban jelen voltak az európai művelődésben, és Itáliában különös érdeklődés övezte Aiszóposz meséit vagy annak Babriosz, Avianus, Phaedrus részéről történt átiratait.3
A tanmesék történetének fontos láncszeme a humanisták ez irányú tevékenysége. Ermolao Barbaro, Guarino Veronese, Lorenzo Valla mellett feltétlenül említést érdemel itt Leon Battista Alberti, aki életfilozófiájának mintegy összefoglalásaként, szép latin prózában, 1437-ben írta meg száz apológusát (Apologi centum). Albertit később Bernardino Baldi sorolta elődei közé, aki viszont – mint tudjuk szintén a Tanmesék-Apológusok előszavából – Capaccio művét inspirálta. Az Alberti és Capaccio műve között eltelt mintegy százötven esztendő azonban rendkívül gazdagnak mondható – Aiszoposz, Phaedrus, Babriosz vagy Avianus nyomán írt – állatmesékben, apológusokban. Bartolomeo Scala 1481-ben, Lorenzo de’ Medicinek ajánlotta latinul írt száz apológusát; Lorenzo Astemio Hecatomythiuma (1505) a nagy görög mesélőt a reneszánsz szellemességgel ötvözte; Leonardo da Vinci milánói éveiben lejegyzett meséi és bestiáriuma pedig Aiszoposz mellett Alberti-hatást is mutat. A XVI. századi itáliai mesélők Aiszoposz és a többi ókori mesélő fabuláinak kiadásával, adaptálásával és hol latinra, hol olaszra való fordításával, versbe szedésével vagy éppen prózában történő közlésével, magyarázatával, átírásával járultak hozzá a fabulák és az apológusok továbbéléséhez. A napjainkban jórészt ismeretlen irodalmárok mellett, mint pl. Gabriele Faerno, Giovan Mario Verdizotti, Cesare Pavesi, Giulio Nuti, a reneszánsz kor olyan jeles szerzői, mint Angelo Firenzuola vagy Anton Francesco Doni is ezt tették, hol irodalmi, hol filozofikus megfontolásoktól vezérelve. Angelo Firenzuola La prima veste dei discorsi degli animalijában (Az állatok beszélgetéseinek első verziója), a hindu életbölcselet és mesegyűjtemény, a Pancsatantra első olasz nyelvű, toszkanizált változatában a szórakoztatás mellett a politikai üzenet is nyilvánvaló.
Capaccio tehát többféle, verses vagy prózai feldolgozásban találkozott a XVI. századi tanmese-irodalom alkotásaival még akkor is, ha ő maga közvetlen előfutárként Bernardino Baldit említi, akinek száz apológusa (Cento apologi) más prózai és verses művével együtt jelent meg 1582-ben. Capaccio kilencvennégy apológusának közel a felét (a pontosság kedvéért negyvenet) közvetlenül Balditól vette. A legtöbb átvétel esetében csak Capaccio disztichonnal zárt, páros rímekkel, oldott endecasillabóba szedett verselése és a tanmesék esetén egyébként szinte nélkülözhetetlen morális magyarázat hozzátoldása jelenti a különbséget. Továbbá – és ezzel szerzőnk egy másik hagyományhoz kapcsolódik – az emblémás könyvek mintájára szerkesztett vizuális elem, az emblémák beiktatása az, ami a fő forrástól alapvetően megkülönbözteti a nápolyi szerző művét. A tartalmi megfontolások mellett Capaccio – az emblémás könyvek és az illusztrált mesegyűjtemények sikerén felbátorodva – a tanmese-kiadásának jelentőségét hangsúlyozó vizuális komponens beiktatásával tette eladható termékké a mesegyűjteményt.
Az ikonológiai szimbólumok iránti érdeklődésének hála, az 1592-es Az impresákról c. könyve és nyilván olyan újabb emblémás könyvek hatására, mint például Cesare Ripa először 1593-ban megjelentetett Iconologiája, végül 1620-ban tette közzé A fejedelem c. művét, amelyben az állam és a politika impresákban kifejezett kérdéseivel foglalkozott Alciato Emblematájának szabad feldolgozásával. A morális kérdések képi kifejezése tehát több évtizeden keresztül foglalkoztatta szerzőnket. A morális tartalom és az ikonológiai forma mindenesetre az, ami Capaccio mindhárom művét alapvetően összekapcsolja: míg az apológusok esetében fontosnak tartotta a morális tartalom vizualizálását, emblémás könyveinek fő célja olyan impresák és emblémák létrehozása volt, amelyek a morálizáló szándékot hűen tükrözik. Így a tanmesék képi anyaga is emblémaként működik, a morális interpretáció vizuális szegmense, az impresák pedig szigorúan morális tartalmat közvetítenek. Az apológusok képi anyaga is az olvasó erkölcsi épülését szolgálja és az egyszerűbb olvasó számára is könnyebbé teszi a mondanivaló megértését. És még egy, Capaccio Tanmesék-Apológusok, Az impresákról és A fejedelem című műveit összekapcsoló körülményre szeretném felhívni a figyelmet: ez pedig a természet, különösképpen pedig az állatvilág megjelenítése. Az apológusok esetében hagyományosan elvárt a zoomorf ábrázolás, így senkit nem lep meg, ha a 94 apológusból 62 állatokról szól, és mivel néhány (róka, majom, béka, bárány, farkas, oroszlán, macska, varjú, ló, kutya, szamár, sas) többször megjelenik, így 47 különböző állat alkotja a faunát.
Capaccio tanmeséit több szempontból lehet elemezni, ezek közül a forrásokhoz való viszony kétségtelenül az egyik legtanulságosabb megközelítés. Érdemes tehát néhány példa erejéig összevetni az aiszóposzi forrás és a capacciói mese közötti folytonosság, tartalmi azonosság/eltérés és azonos/eltérő morális magyarázat kérdését, mert ez a tanmese narratív képlékenységére, a benne szereplő állatszimbolika polivalenciájára és a morális tanulság örökérvényűségére, mégis változtathatóságára vonatkozóan ad néhány tanulságos magyarázatot. A Capacciónál szereplő oroszlán, a kakas (és Apollón) történetét vizsgáljuk először ebből a szempontból (ld. 22. o.), amelyben a narráció funkcionális eleme a két állat, Apollón egy képzet- és szimbólumtársítás révén kap helyt, és bármikor, a meseszövést módosítva bárkivel behelyettesíthető. Aiszóposznál a szamár alakja a harmadik szereplő, aki valójában a morális végkicsengés révén főszereplőnek is tekinthető. Mindkét verzióban alapvető az oroszlánt megfélemlítő kakaskukorékolás motívuma: az aiszóposzi mesében (51)4 az oroszlán megretten («azt mesélik, hogy az oroszlánok félnek a kakas hangjától»), elmenekül, és nem falja föl a szamarat, aki azonban – nem tudva, hogy a kakas hangjától és nem tőle rettent meg az állatok királya – üldözőbe veszi. Ám távolabbra jutva, az oroszlán visszafordul és felfalja az oktondi szamarat, aki nem helyesen mérte föl az oroszlán megfutamodásának okát: «egyes emberek, ha látják ellenségeik megaláztatását, ezen úgy felbátorodnak, hogy mire észbe kapnak, már áldozatul esnek azoknak». Egy másik aiszóposzi mesében (213) további szereplők (Prométheusz, az elefánt és a szúnyog) bonyolítják az oroszlán és a kakaskukorékolás alaptörténetét, nyilvánvalóan más erkölcsi tanulsággal.
Capaccio apológusában (22. o.) a történet leegyszerűsödik úgy, hogy az oroszlánnak az aiszóposzi mesékben, számos antik szerzőnél és középkori bestiáriumban is olvasható tulajdonsága kerül csak előtérbe: nevezetesen az állatok királyának a kakas kukorékolásától való félelme. Az egyszerűbb és közvetlenebb meseszövésű apológusban Capaccio kiiktatja a többi szereplőt, és egy teljesen más, mitológiai elemmel (Apollón és a kakas) helyettesíti be őket. A hitvány kakas fülsértő kukorékolása azért kelt félelmet a nemes és bátor oroszlánban, mert a kakas a hatalmas Phoibosz Apollón, a napisten szent állata. Itt az antik toposzból kiindulva, és mintegy magyarázatot is adva az oroszlán megmagyarázhatatlan félelmére, a közismert mesét teljesen átírja szerzőnk, ennek megfelelően a tanulság is (A hitvány szolgákat uraik tekintélye miatt becsülik) más értelmet nyer. Emlékeztetek csak arra, hogy Az impresákról c. műben Capaccio részletesen foglalkozik a kakas szimbolikájával (Impr. II, 115a-116b), és felidézi azokat a forrásokat, amelyek a nap egyik szimbólumának tekintik, és nemcsak azért «mert napfelkeltekor üdvözli a napot és saját énekével tiszteletét teszi» (ivi, 115a-b). Tehát nyilvánvaló, hogy szerzőnk az eredeti mesét egyéb, általa jól ismert történeti, mitológiai elemmel kontaminálva adta közre apológusában.
Az ikonológus-mesemondó Capaccio tevékenysége mindenképpen eklatáns példa arra, milyen értelemmódosulásokon és átalakulásokon mehetett keresztül egy topikus forrás a modernkori szerzőknél azáltal, hogy az egyes állatokra vonatkozó többféle, pozitív és negatív hiedelmet, megfigyelést és tulajdonságot kontaminálták a mindenkori erkölcsi cél érdekében. Tekintve, hogy az állatok legnagyobb része polivalens tulajdonságokkal rendelkezik, következésképpen szimbolikáját is könnyen lehet az erkölcsi szándék szerint alakítani. Capacciónál a róka – jobbára más állatokkal való viszonyában releváns – szerepe is jó példa még erre. A ravaszság és a csalárdság par excellence szimbóluma más alakot is felvehet a morális végkicsengés függvényében. A Tanmesékben a róka 7 alkalommal szerepel, a bölcsesség, jó meglátás képességének pozitív, és a ravaszság negatív tulajdonságának szimbólumaként.
Álljon itt kiinduló példaként a szépség felett versengő róka és párduc aiszóposzi meséje (9), amelyben a párduc bundájának (egyébként számos ókori és középkori forrásban is olvasható) szépségét és tarkaságát a róka belső, észbeli kiválósága felülmúlja. Itt tehát nem a róka közismert, bár szintén észbeli tulajdonsága, a ravaszság kerül előtérbe, hanem a bölcsessége. Capaccio, a rókának ezt az aiszóposzi mesére asszociáló megjelenítését, A fejedelemben örökíti tovább. Itt ugyanis a külsőségeket és a test szépségét megvető, bölcs uralkodó alakját ugyanis a róka testesíti meg, amikor a rókával/fejdelemmel mondatja ki a szép, ám ész nélküli (a párduc helyett) a márványfejről alkotott ítéletet: «Ó, ha eszed is lenne, mennyivel pompásabb és szebb lennél».5 Capaccio itt a történet tanulságát politikai szempontból a fejedelem bölcsességére alkalmazta. (Ne felejtsük el, hogy Machiavelli fejedelmének is a róka és az oroszlán képességeivel kell rendelkeznie A fejedelem híres XVIII. fejezetében olvasottak alapján.)
A márványfejről olvasható történet helyett a mesegyűjteményben a szép, selymes bundájú párduccal való összehasonlítással szerepel ismét, tehát Aiszóposz meséjének története változatlan formában szerepel. Capaccio meséje azonban – ellentétben a fejedelemről szóló erkölcsi figyelmeztetéssel – egyértelműen negatív a rókára nézve. Az ambiciózus róka ugyanis a dicsekvő párducnak ezt válaszolja: «Én szebb vagyok nálad, és erre büszke is vagyok, mert szívemben legbelül dupla ennyi foltom van». A foltok az erkölcsi vétkek egyértelmű jele itt, és erre a mese magyarázata egyértelműen utal: «Sokkal veszélyesebb a szem elől rejtve maradt gonoszság» (40. o.). Míg A fejedelemben a történet a róka megfontoltságát hangsúlyozza, a mesemondó Capaccio az állat közmondásos ravaszságát emeli ki. A róka népszerű és közismert alakján keresztül láthatjuk, Capaccio hogyan alakítja át, vegyíti és variálja, sőt fordítja ellenkezőjére a történet végkicsengését azonos állatalakokkal, azonos történet esetén is az általa preferált morális tanulság érdekében. Capacciónak (és a többi meseírónak) ez az eljárásmódja ismételten igazolja a tanmeséknek a maguk folytonosságában is megkapó képlékenységét.
A párduc egyébként több emblémában is szerepel Capaccio emblémás könyvében: a legszebb, a legváltozatosabb, foltos bundájú négylábúnak tartja a szerző, ami sokféle tulajdonságát is tükrözi. Szerzőnk a tigrissel és a hiúzzal együtt, antik és középkori leírások alapján rajzolja meg morális szimbólumait,6 de minden esetben hangsúlyozza rendkívüli szépségét. E macskafélékről olvasva nyomon követhetjük Capaccio által felhasznált források tematikai és kronológiai gazdagságát is: a Biblián túl, és Homérosz, Arisztotelész, Zénón, Arisztophanész, Idősebb Plinius, Plutarkhosz, Macrobius, Horatius, Varro, Aelianus, Tertullianus, Plautus, Szent Ambrus, Giovio, Guicciardini mellett egy sor egyéb, kevéssé közismert szövegre való hivatkozást fedezhetünk fel ömlesztve, különösebb eszmei csoportosítás nélkül.
A fent említett néhány példa is bizonyítja, hogy Capaccio mennyire önállóan és függetlenül kezelte a több évezredes hagyományt. E néhány kiragadott példából is mindenesetre nyilvánvaló, hogy Capaccio az ókori és középkori szerzőknél olvasott szimbolikát és e szimbolika nem egyszer ellentétes változatait átvéve, de a saját következtetéseit is felhasználva a mindenkori eszmei és morális tanulsághoz, illetve emblémás üzenethez igazította az állatalakok morális képét is. Innovatív módon, új ikonologikus üzeneteket, új elmésségeket és meglepő képeket létrehozva igyekezett az olvasó elmeélére hatni.
Végezetül a Tanmesék-Apológusok c. könyvet közzétevő igen termékeny nápolyi tipográfus, Giovanni Giacomo Carlino intellektusához is méltó elmésségről, az egyik leggyakoribb kiadói logójáról érdemes szót ejteni. Ez a (könyvünk belső címlapján is szereplő) logó – a tulajdonságait tekintve – egymásnak ellentmondó, ám egymást konceptuálisan kiegészítő, egymásba fonódó két állatot, egy pillangót és egy rákot ábrázol, a festina lente (lassan igyekezz) maxima képi megjelenítésével. Ismeretes, hogy a híres velencei könyvkiadó, Aldo Manuzio ugyanezt a maximát alkalmazta a kiadásain megjelentetett, vasmacskára tekeredett delfin emblémájával, amelyet Erasmus is részletesen kommentált az Adagiában. Ám míg Manuziónál két tengeri szimbólum kerül egymással kapcsolatba, a Capaccio műveit megjelentető Carlinónál – két alapelemre, a levegőre és a vízre történő utalással – a levegőben szabadon és gyorsan cikázó lepke, és a földön lassan, nehézkesen mozgó rák társítása a szó szoros értelmében véve elemi erővel hat: haladéktalanul végezzük el teendőnket, de megfontoltan. Ez az intellektuális kihívás a maga látszólag bizarr és logikailag nem összefüggően mégis tökéletes szimmetriában mutatja a két állatot. Meséi és morális eszmefuttatásai kiadásához Capaccio is bizonyára tökéletesen illeszkedőnek érezhette e kiadói emblémát, amely egyéb művei mellett a Tanmesék-apológusok 1602-es és 1607-es kiadását is jelöli. Ez az embléma nagy hatással volt Italo Calvinóra is, aki az Amerikai előadásokban érzékletesen szemlélteti jelentését.
A számos reneszánsz kori fabula-változatot is felhasználó La Fontaine meséinek első könyve mintegy hatvan évvel később született, mint Capaccio gyűjteménye. A francia közönség számára versbe szedett állatmesék La Fontaine-féle nagysikerű feldolgozása elhomályosította a korábbi évtizedek itáliai szerzői, egyben előfutárai és forrásai (így Capaccio) hírnevét. Mindazonáltal a nápolyi szerző műve elragadó metszeteivel a fabula több évezredes történetében, és különösképpen az olasz klasszicizmus műveltségében sajátos színfoltot képvisel, s az állatszimbolika reneszánszkori tanulmányozásához kikerülhetetlen.
Vígh Éva
*Giulio Cesare Capaccio: Tanmesék – Apológusok. Fordítás, utószó, jegyzetek: Vígh Éva, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2016
1 Ezektől a tudós erkölcsi eszmefuttatatásoktól jelen kiadásban eltekintettünk, mert csak távolról kapcsolódnak az egyes tanmesékhez, és valójában a szerző igen bőséges olvasmányainak, mitológiai és történelmi ismereteinek barokkos szóvirágokkal tűzdelt igazolása olvasható ki belőlük.
2 Vö. Aelius Theon, Theonis Sophistae Primae apud rhetorem exercitationes, De fabula, Basileae, Sumptu et cura Ioannis Oporini, 1541, 228.
3 A tanmesék itáliai történetének felvázolásához mindmáig hasznos kézikönyv C. Filosa, La favola e la letteratura esopiana in Italia dal Medio Evo ai nostri giorni, Milano, Vallardi, 1952.
4 Valamennyi hivatkozás az alábbi kiadásból származik: Aesopus, Állatmesék, ford. Sarkady J., Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2000. Zárójelben a mese száma szerepel.
5 G.C.Capaccio, Il Principe, Venezia, Barezzi, 1620, p. 398.
6 G.C.Capaccio, Delle Imprese, Napoli, Gio. Giacomo Carlino, & Antonio Pace, 1592, II, 82b-85b.