Szkárosi Endrére Faragó Dániel emlékezik

https://hvg.hu/360/202017_konyv__korba_igazitas_szkarosi_endre_egzsak

Ő az!

 2003-ban kezdtem az egyetemet, s a miénket még azóta is nagyon jó évfolyamként emlegetik az olasz- (és a portugál)tanszék falai közt. Persze könnyű dolgunk is volt, elvégre ki ne kapott volna szárnyakat ott, ahol a törékeny egészségű Király Erzsi néni, „a tanszék nagymamája” ha csak négy órát tartott meg a félévben, akkor is lehengerlő tudást kaptál; ahol a folyosóajtón elég volt beszimatolnod, s a szivarillatból tudhattad, Sallay Géza tanár úr és végtelen műveltsége vár rád a túlvégen; és ahol ugyanez az ajtó egyszer csak kinyílt, s a felejthetetlen Takács José tanár úr mosolygott rád, és kérdezte tőled barátságosan:

– Szkárosi tanár urat nem látta?

– Nem... illetve nem tudom – habogtam –, mostanában nem láttam errefelé tanárnak kinéző egyént.

Tény, a kicsivel korábban Vele beszélgető, vörös szakállú, derékig érő, befont hajú, hátizsákos ismeretlent – akivel elsőfélévesként még nem volt órám – inkább idősebb diáknak néztem.

– Rendben, köszönöm – mondta José.

Kisvártatva megtalálták egymást, együtt léptek be az üvegajtón a hosszú folyosóra. José előreengedte Endrét, talán azért is, hogy mögüle rám kacsinthasson, s csak szája mozgatásával azt susogja felém:

– Ő az!

Aztán Ő volt az is, aki a második félévtől kezdve bevezetett minket az avantgárd, különösen a futurizmus rejtelmeibe. Mikor lejátszotta nekünk Marinetti kiáltványértékű hangkölteményét, a Zang Tumb Tumb-ot, döbbenten néztünk össze a padokban: „ez valami egészen más, mint eddig bármi!”. Hogy aztán, újabb néhány szemeszterrel később, mikor hallatlan kifinomultsággal elemezte Michelangelo szonettjeit, új meghökkenéssel állapíthassuk meg magunkban: „ez egy másik ember!”. De aki ott volt abban az italianista – a magát az olasztanszékről kinövő kórushoz, a La Caffettiera Stioppétához kötődő – házibuliban, ahol egyszer csak előkerült Endre 2002-es CD-je, a Szkárosicon, az sem felejti el az átható, lenyűgöző élményt, melyet az egyetemen mindig halkszavú, joviális Tanár Úr szavalatai, rivallásai szereztek. „Ez... egy másik ember” – mormoghattuk magunk elé ismét, szinte transzban. Magam ezután 2008-ban kezdtem meg doktori tanulmányaimat, Endre pedig még ebben az évben felkért, hogy segítsem az Ő és Sallay tanár úr munkáját az Online barokk című, a Secondo Novecento olasz költészetét feldolgozó, kétnyelvű antológiában. A bő négyévnyi, kemény munka hatalmas megtiszteltetés volt. Egyszerre ismerhettem meg az itáliai poézis egy számomra még szűz területét, valamint két csodálatos tanárom, mentorom végtelenül precíz és lelkiismeretes szerkesztői, illetve fordítói munkáját, továbbá Endre esetében a tudományszervezőit is, hisz a kötettel egyidőben zajlott az élet a doktori iskolában is, melynek vezetését fokozatosan vette át Takács tanár úrtól. Ahogy konferencia-előkészítésről vagy honlaptervezésről váltottunk végtelen hosszúságú körleveleket, illetve ahogy a lakásán papírhegyek közt ülve – vagy akár lehetetlen időpontokban, telefonon – egyeztettünk a verseskötet legaprólékosabb részleteiről, ismét megállapíthattam: „ez egy másik ember!”.

Szkárosi Endre memoárja – illetve saját alcímével élve „eszmélkedéstörténeti emlékirata” –, az Egy másik ember 2011-ben jelent meg, mikor még javában alakult az Online barokk. Volt szerencsém önéletírása kapcsán interjút készíteni Vele – a Domanits András barátommal közösen vitt, RÍM című, online folyóirat számára –, mellyel utólag nagyon elégedett volt. Én pedig szerencsésnek éreztem magam, amiért úgy mesélt nekem, mint tanítványból lett, de örökké annak is maradó, bizalmi kollégájának, avagy „újdon barátsággal” – miként magát a kötetet dedikálta nekem. A mai napig nem tudom, hány ember is volt Szkárosi Endre. De ahogy Karinthy mondta: „Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – úgy azt gondolom, Őbenne is jól megfért, sőt, közösen harmonizált az a sokmindenki, aki – mint most Füst Milánnal mondhatná – „mind én voltam egykor”.

 A következő évben, első találkozásunk után kilenc esztendővel aztán két szörnyűség is történt. Az egyik Sallay, a másik Takács tanár úrral. Utóbbit nem sokkal követően Endre hívott, és arra kért, hogy a következő hó 12-én beszéljek a temetésen a diákság részéről. Így is lett, bár méltatlannak éreztem magam. Egy Szkárosinak nem mondunk nemet. Most újabb (bő) kilenc év után ismét egy szörnyűség, a vonal végén pedig megint Szkárosi: Agapé tudat róla, hangjában biztató mosollyal, hogy a következő hó 12-ére rám gondoltak, hogy...

 Szeretném azt hinni, hogy Takács tanár úrék már várják. Ott, ahol már gyülekezik egy egyszervolt, holnemvolt tanszék krémje; ott, ahová lassanként átvonul egy elanyátlanodott korosztály, köztük a nagyon jónak mondott, 2003-as évfolyam fiatalsága. José nemsokára ismét kitár előtte egy folyosóajtót, előreengedi, s mielőtt végleg eltűnnek az illetéktelen szemek elől, még rámutat, csak susogás helyett ezúttal kiáltva mondja:

– Ő az!

FD

Dunakeszi, 2022. március 27-28.

Tomaso Kemény: Endre 

caro endre,

questo non è un addio, ma un arrivederci,

mio fraterno amico, 

quando un giorno

tra le stelle,

inventeremo ancora azioni-eventi

che commuoveranno e /o 

faranno ridere

persino gli angeli ...,

drága endre,

ez itt nem istenhozzád, csak egy viszlát,

testvéri barátom, 

mikor egy nap,

a csillagok közt

olyan akciókat-eseményeket találunk ki újra,

melyek meghatják és/vagy 

megnevettetik

még az angyalokat is...,

(Faragó Dániel fordítása)