Raffaele Romanelli L'Italia repubblicana, 1945-2013 című előadása
Raffaele Romanelli L'Italia repubblicana, 1945-2013című előadásáról
A budapesti Olasz Kultúrintézet 2013-ra vonatkozó egyik legfontosabb projektje egy nagyszabású, az Intézet és a jelentősebb magyarországi egyetemek együttműködésében megvalósuló konferencia-sorozat, melynek címe Sguardi sull'Italia di oggi. Pensiero e azione, economia e società (Pillantások a mai Olaszországra. Gondolat és cselekvés, gazdaság és társadalom) A konferencia-sorozat előadásai öt tematikus blokkba szerveződnek: Società e stile di vita (Társadalom és élet-stílus), Economia e industria (Gazdaság és társadalom), Diritto e amministrazione (Jog és közigazgatás), Media, cultura e patrimonio (Média, kultúra és kulturális vagyon), valamint Scienza e ricerca (Tudomány és kutatás).
Március 12-én az Olasz Intézetben - Armando Nuzzo, a PPKE oktatójának moderálásával - Raffaele Romanelli történész professzor (Università degli Studi Roma Tre) Az Olasz Köztársaság története 1945 és 2013 között című nyitóelőadását hallgathatta meg a nagy számban megjelent érdeklődő közönség. Romanelli a történész szakma élvonalát képviselő, nemzetközileg elismert szaktekintély (legutóbbi jelentős munkája az Ottocento. Lezioni di storia contemporanea I., Bologna 2011; 2010-től ő a Dizionario biografico degli italiani főszerkesztője).
Romanelli szerint a múlt történeti elemzését megnehezíti, hogy Olaszország jelene számos problémával terhelt. 1990-re Olaszország a nyugati világ egyik legjelentősebb gazdasági hatalmává emelkedett - s ez bizonyosan nem volt előre látható a XIX. században. Ugyanakkor az ország 1861-es egyesítésekor felmerülő, alapvető problémák (Észak és Dél különbségei, a központi hatalom legitimitásának korlátai) a mai napig nem megoldottak, mint ahogy az egyház és az olasz állam viszonya sem tisztázott a tekintetben, hogy az egyház bizonyos értelemben „kiátkozta” az államot annak megalakulásakor. Az olasz egység megvalósulásával láthatóvá váló paradoxonok következményeként jött létre az 1920-as években a fasizmus, ami az 1943-as katasztrófához vezette Itáliát: az Olasz Köztársaság pedig éppen e katasztrófából született. Az Észak és Dél közti különbség további releváns megnyilvánulása volt az 1943-45 közti időszakban, hogy a Szövetségesek által felszabadított Délen nem alakult ki az északihoz hasonló, a fasizmussal szembeni ellenállási mozgalom (la Resistenza).
A II. világháborút követően kulcsmozzanat volt az 1946-os (a monarchikussal szemben a köztársasági államforma megteremtését lehetővé tevő) referendum, valamint az alkotmányozó nemzetgyűlés. Már az 1943-45 közötti időszakban (melyet „rifondazione della patria”-nak, illetve „secondo risorgimento”-nak is neveztek) jelentős szerepe volt a Comitato di Liberazione Nazionale-nak, melynek alapítói között találjuk az alábbi (később a Köztársaság történetében is nagy jelentőségű) politikusokat: Bonomi (PDL), Amendola (PCI), De Gasperi (DC), Nenni (PSI). Fontos, hogy az OKP (vagyis a PCI), melynek komoly szerepe volt mind a Nemzeti Felszabadítási Bizottságban, mind az alkotmányozási folyamatban, ezen időszakban semmilyen tekintetben nem volt filoszovjet párt. Az államformáról döntő referendumot követő első, rövid életű koalíciós kormányok miniszterelnöke a kereszténydemokrata De Gasperi volt; az OKP és az OSZP a negyedik De Gasperi-.kormányban - 1947 május 31-től - már nem volt (nem lehetett) koalíciós partner.
Az Olasz Köztársaság Alkotmánya 1948. január 1-én lépett életbe, ez legitimálta (többek között) az Olasz Törvényhozás működését. Az Alkotmány 1. paragrafusának megfelelően „Olaszország demokratikus köztársaság, mely a munkán alapul”: mint Romanelli rámutat, e megfogalmazás egyes, a katolikus szolidaritás elvét hangsúlyozó (keresztény-szociális) irányzatokra vezethető vissza. Az 5. paragrafus, mely szerint „A Köztársaság, mely egy és oszthatatlan, elismeri és támogatja a helyi autonómiákat”, a tartományok (regioni) jelentőségére utal. A központi hatalom markánsan parlamentáris jellegű (vagyis a három, egymástól szétválasztott hatalmi ág közül a törvényhozói a legerősebb). A parlament kétkamarás; a választások során az arányos választási rendszer érvényesül. Mint Romanelli fogalmaz, az olasz parlamentarizmust egyfajta tökéletlen bipolarizmus (bipolarismo imperfetto) jellemzi, melynek lényege: baloldali és szélsőjobboldali pártok nem alakíthatnak kormányt, illetve nem lehetnek kormánytényezők (míg nemzeti, illetve tartományi és városi adminisztratív szinten jelen lehetnek). A Kereszténydemokrata Párt (DC) 35 évig volt hatalmon, és ezen időszakban egyes tartományoknak és szakszervezeteknek különleges legitimációs státuszuk volt a Köztársaság keretein belül. Ennek egyik jellegzetessége, hogy egyes közép-olaszországi tartományokat „vörös tartományoknak” neveztek ezen időszakban.
1950 és 1980 között az olasz gazdaság átlagosan 3-4 %-kal nőtt: a szóban forgó időszakban virágzott az autóipar, az elektronikai ipar stb. E rendkívüli fejlődést értelemszerűen a Marshall-segély alapozta meg 1947-et követően; e segítség - sikeresen megvalósított - célja az olasz gazdaságnak az európai és világgazdaságba való integrálása volt.
Politikai szinten a II. világháborút követő időszakban az olasz központi kormányzat sok területen és sokszor avatkozott be (mintha egyfajta „szocialista” jelleggel is bírtak volna az akkori, egymást követő kereszténydemokrata kormányok); De Gasperi körül a szociális kérdések irányában komoly érzékenységet mutató politikusok is tömörültek. A baloldali pártok nagyarányú megerősödése a '70-es évek közepétől valósult meg: az 1976-os választásokon az OKP a szavazatok 34,4%-át szerezte meg; '83-tól kezdve a szocialista (egyben antikommunista) Craxi kétszer alakított kormányt; 1978 és 1985 között a köztársasági elnök a szocialista Pertini volt. Az olasz gazdaság az 1980-as válságot követően is fejlődött, egészen 1990-ig.
A kétpólusú világrendszer összeomlása az olasz pártrendszer jelentős átrendeződését is eredményezte. 1991-ben a PCI romjain alapították meg az 1998-ig létező PDS-t; a '90-es évek közepén vált - átmenetileg - jelentős politikai erővé az északi tartományok külön-válását, később az egyfajta (antidemokratikus és történelmi előzményt nélkülöző) föderatív rendszert szorgalmazó Lega Nord; 1994-ben lép színre Berlusconi (közép-jobboldali) Forza Italia-ja, valamint a Fini-hez kötődő Alleanza Nazionale, mely utóbbi '96-ban a harmadik legnagyobb olasz párt volt. Egyes ex-kommunisták, mint D'Alema (miniszterelnök) és Napolitano (jelenleg is hivatalban levő köztársasági elnök) kulcsszerepet játszottak/játszanak a '90-es évektől napjainkig. Romanelli szerint kijelenthető, hogy 2000-ben meghaladottá vált az első köztársaság, ugyanakkor nem alakult meg a második!
A jelenleg érvényben levő, módosított alkotmány szerint (II/V, 114 §) „A Köztársaság a [vidéki] városokból, a megyékből, a nagyvárosokból, a tartományokból és az államból áll” („La Repubblica è costituita dai Comuni, dalle Province, dalle Città metropolitane, dalle Regioni e dallo Stato”): szembetűnő, hogy e felsorolási sorrend fordított a '46-os alkotmányéhoz képest. Ennek fényében mindenképp a fő tendenciákkal ellentétes Berlusconi etatizmusa, hatalmi centralizációs irányultsága. A választási törvény legjelentősebb, Berlusconihoz kötődő módosítás-sorozatának kiindulópontja a 2005-ös Calderoli-törvény. Berlusconi-é "vulgáris keynesiánus" politikaként jellemezhető (mivel törvénytelen és etikátlan eszközökkel avatkozott be a gazdasági folyamatokba, és gyengítette a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom közti szétválasztást, illetve az e három közti egyensúlyt, a bírói és a törvényhozói hatalom kárára). Olaszországban 1990 és 2010 között az egy főre jutó éves jövedelem (nem minden tekintetben áttekinthető módon) megduplázódott. Az alapvető törvényszerűséget, hogy minden szociális juttatásnak ára van, nem tartják szem előtt, így a szociális kiadások és a bevételek egyensúlya gyakorlatilag nem ellenőrizhető. A közkiadások a bruttó nemzeti össztermék (olasz rövidítése PIL) 54%-át teszik ki; az államadósság hatalmas.
Összegezve - mutat rá Romanelli -: elmondható, hogy Olaszország fejlődésének kereteit és korlátait az Európai Unió határozza meg.
Az előadást követően az egyik legérdekesebb kérdést Armando Nuzzo fogalmazta meg: létezik-e még autentikus értelemben olasz nemzeti identitás? Romanelli válaszában kiemelte, hogy normális esetben a nemzeti identitás számos más identitás mellett érvényesül (ellenben a „csak egy identitás létezik” tézise szükségszerűen nacionalista).
Nagy József