Még nem rozsdásodunk
Még nem rozsdásodunk
Bár még szikrázóan sütött a nap, a levegő már csípősen hideg volt Milánóban azokon a késő őszi napokon, amelyeken a nagy múltú Szent Szív Katolikus Egyetem két oktatója, Simona Brambilla és Giuseppe Frasso vendégül látott, hogy kurzusaik keretein belül megtartsak egy-egy középkori irodalmi témájú előadást. A Szent Ambrus bazilika árnyékában elterülő egyetem, amelynek épülete a XVI. században még bencés kolostorként működött, annak Bramante tervei alapján épült kerengője és a gondozott angolkert igen szép látványt nyújtottak azon a késő őszi délutánon. A kert egyik szegletében álló hatalmas gesztenyefa rozsdásodó levelei méltóságteljesen hullottak a gyepre, a macskakövekre, a balusztrádok tartotta kőkorlátokra.
Az égre izgalmas fekete árnyjátékot festett egy seregélyraj, melynek láttán akaratlanul is Giosuè Carducci keserédes őszi hangulatú verse, a San Martino néhány sora jutott az eszembe:
tra le rossastre nubi
stormi d’uccelli neri,
com’esuli pensieri,
nel vespero migrar.
vörhenyes fellegek közt
egy fekete madárraj
mint tilos eszme szárnyal,
s az éjben bujdokol
(Majtényi Zoltán fordítása)
Két novemberi előadásomat november 17-én és 18-án tartottam, mindkettőt jelentősebb létszámú hallgatóság előtt. Miközben a dantei életműben fellelhető – vélt vagy valós – muzulmán hatásokat igyekeztem taglalni hallgatóságomnak, szinte észrevétlen ismét felmerült bennem az a kérdés, amely máskülönben már régóta foglalkoztatott, és amely a humántudományok körüli merengés mára tán már közhelyszerűen ismételt kérdésévé vált: mi, bölcsészek ugyan tudunk-e még bármit hozzáadni a világhoz? Vannak-e válaszaink a bennünket körülvevő környezet történéseire? Hasznosak tudunk-e lenni korunk társadalma számára? A hallgatók, akik máskülöben igen értelmes kérdéseket tettek fel előadásom alatt, ugyan fogják-e tudni majd hasznosítani a hétköznapokban a tőlem tanult ismereteiket? Vagy netán hosszú távon az éterbe vész mindez…?
Előadásaim után némi rossz érzéssel hagytam el az egyetem kampuszát, és úgy tekintettem a gesztenyefa hulló leveleire, mintha a bölcsészettudományok elmúlásának természetbeli leképeződését véltem volna felismerni bennük.
Az elmúlt hetekben azonban alkalmam nyílt revideálni korábbi gondolataimat.
Az új Európai Bizottság felállásával, az euroszkepticizmus erősödésével és a legújabb globális kihívások felbukkanásával Európa – mint már oly sokszor tette – ismét keresi a maga identitását és gyökereit. Az egyik legfontosabb gyökér, amelyből mi európaiak táplálkozunk, minden bizonnyal az antik görög kultúra, amelynek egyik legkiemelkedőbb alakja Arisztotelész volt, és akit a vén kontinens elvitathatatlanul részben az arab írásoknak köszönhetően ismerhetett meg.
Amikor ma az európai közösségen belül élénk viták tárgyát képezi a török vagy éppen a bosnyák – mindkettő többségében muzulmán állam – integráció kérdése, nem szabad elfelejtenünk, hogy mai európai identitásunkat ezeknek a kultúráknak, illetve ezek szellemi elődeinek is köszönhetjük – és Dante, az arab filozófia egyes elemeinek átvételeivel, talán burkolt választ nyújt a jelenkor nagy külpolitikai kérdéseire is.
A bölcsészettudományok egére még nem érkezett tehát el az ősz. Talán még nem az elmúlás időszakát éljük. Nem rozsdásodunk, mint ahogyan tették ezt Milánóban a gesztenyefa levelei.
Berényi Márk