magyar   italiano

Giampaolo Salvi beszéde a Galilei-díj átvétele alkalmából

Giampaolo Salvi
Pisai beszéd a Galilei-díj átvétele alkalmából 



Bevallom, nagyon meghatódtam, mikor közölték velem a hírt, hogy nekem ítélték a Galileo Galilei díjat. Kaptam már a múltban is néhány elismerést, melyeknek természetesen nagyon örültem, de ezek inkább a beosztásommal járó munkát jutalmazták, és nem, mint ebben az esetben, azt, ami a szívemhez sokkal közelebb áll: a tudományos munkámat. Ezért aztán szeretném kifejezni legmélyebb elismerésemet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették, és különösképp a zsüri tagjainak, akik, gondolom, sok, erre az elismerésre hasonlóképpen érdemes jelölt közül engem választottak.
Ilyen alkalmakkor a díjazott köszönő beszédében általában egyfajta mérleget készít eddigi tudományos tevékenységéről, és esetleges jövőbeni terveiről. Én természetemtől fogva mindig kissé ódzkodtam attól, hogy magamról beszéljek (ilyen vagyok), és azért is, mert mindaz, amit csináltam és csinálok, publikus, mindenki számára hozzáférhető, tehát feleslegesnek tartom, hogy beszéljek róla. Ugyanakkor nyilvánvaló számomra, hogy nagy hálával tartozom sok embernek, akik az évek során különböző módon segítettek engem: azzal, hogy új perspektívákat mutattak fel előttem, azzal, hogy bátorítottak, foglalkozzam bizonyos témákkal, azzal, hogy megajándékoztak a bizalmukkal, és nem utolsósorban azzal, hogy megtanítottak egy sor dologra, melyeket nem tudtam. Ha tehát mérleget kell készítenem arról, amit eddig véghezvittem, ez nem képzelhető el azoknak az említése nélkül, akik hozzásegítettek ezeknek az eredményeknek az eléréséhez. És ha rájuk gondolok, könnyebb lesz itt most magamról beszélnem.

Az érettségi után beiratkoztam a Padovai Egyetemre. Mint ahogy majdnem mindenkivel megesik hasonló esetben, nem igazán tudtam, hogy ott mi vár rám: választásom inkább egyfajta megalkuvásellenes lázadás eredménye volt - Ticinóban aki bölcsészetre adta a fejét, általában Fribourg-t vagy Zürichet választotta, vagy ha már úgy döntött, hogy átlépi a határt, Paviát - én, aki másképp akartam csinálni, viszont Padova mellett döntöttem, részben a híre miatt (padovani gran dottori = a padovaiak nagy tudósok), részben azért, mert ez közelebb vitt engem Olaszországnak ahhoz az egyetlen részéhez, amelyet akkoriban ismertem és amelyhez érzelmileg kötődtem, Friulihoz, ahonnan anyám származott. Ez a választás egész életemre kihatással volt és nem csak a tanulmányaim okán.
Első egyetemi órám Giovan Battista Pellegrinivel volt, aki ladin nyelvészetről adott elő - valójában ez volt az egyetlen olyan előadás, amely már az első héten elkezdődött, én meg nagyon izgatott voltam és el akartam kezdeni bejárni, bármi legyen is az; mellesleg azért tudtam, hogy a ladinnak van valami köze a friuli nyelvjáráshoz. Pellegrini professzor rögtön megkérdezte, milyen előtanulmányokat végeztem az ő speciális kurzusának a felvételéhez. Amikor bevallottam neki, hogy ez az első órám az egyetemen, az ő kissé nyers modorában kereken megmondta nekem, hogy nincs elegendő alapom hozzá, és hogy majd akkor jöjjek vissza, amikor már túl vagyok egy általános nyelvészeti, dialektológiai vagy romanisztikai kurzuson. Az órát nagyon érdekesnek találtam, de mivel a figyelmeztetés igen szigorúnak tűnt, nem mertem folytatni.
De a kihívás megtörtént: abban az évben bejártam az általános nyelvészeti és dialektológiai kurzusokra, hogy aztán a következő évben újra nekiveselkedjem a ladin nyelvészetnek. Úgy mentem oda a bölcsészkarra, hogy irodalmi tanulmányokat akarok folytatni, és pár nap leforgása után gyakorlatilag megszületett bennem az elhatározás, hogy nyelvész leszek. A dialektológiát Manlio Cortelazzo tartotta, aki azon túl, hogy belénk oltotta a nyelvjárások tanulmányozásának szeretetét, ellátott bennünket hasznos tanácsokkal a nyelvészeti irányú egyetemi tanulmányainkkal kapcsolatban: hogy tanuljunk románul, amely a többitől annyira eltérő újlatin nyelv, és magyarul, hogy legyen valami fogalmunk egy nem indoeurópai nyelvről is; valamint hogy a különböző újlatin filológiai kurzusok közül Renzi professzor kurzusát válasszuk, aki másoknál sokkal nagyobb teret szentelt a nyelvészetnek.
Így a második évben elkezdtem románul tanulni és jártam a ladin nyelvészeti és az újlatin filológiai előadásokra. A magyart egy évvel későbbre terveztem be. De időközben egy sokkal kényszerítőbb ok tette aktuálissá a tanulását: a ladin nyelvészeti kurzuson egyszercsak feltűnt egy magyar ösztöndíjas lány, aki nem sokkal később a feleségem lett, és aki miatt, miután befejeztem egyetemi tanulmányaimat, véglegesen Magyarországon telepedtem le.
De tegyük félre most a szív dolgait és térjünk vissza a tanulmányokhoz: Lorenzo Renzi kurzusának nyelvészeti része megvilágosító revelációként hatott rám. Azelőtt is megtanultam már pár dolgot az általános nyelvészetből, nem annyira az órákon, mint inkább azzal, hogy többé-kevésbé rendszertelenül olvastam kézikönyveket és az európai strukturalista irodalmat, és begyűjtöttem már egy jó adag romanisztikai nyelvészeti tényt is, de az általános elvek továbbra is eléggé elvontak, a tények pedig többé-kevésbé elszigetelt tények maradtak. 1975 őszének azokban a heteiben azonban Renzi professzor világos magyarázataink a fényében, hála annak a képességének, hogy a legösszetettebb elméleteket is képes kristálytiszta és lényegretörő módon bemutatni, és annak alapján, ahogyan ő a modern nyelvészeti elméleteket a nyelvtörténeti tényekre alkalmazta, felsejlett számomra annak a lehetősége, hogy rendezni lehet és meg lehet magyarázni azt, ami látszólag összefüggéstelen tények halmazának tűnt, de mindenekelőtt először tapasztaltam meg, hogy egy elmélet felhasználása nem csak a nyelvi tények megmagyarázásának nélkülözhetetlen velejárója, hanem olyan új tények felfedezésének is hathatós eszköze is lehet, melyek eddig rejtve maradtak előlünk. A kurzus végeztével megkértem Lorenzo Renzit, hogy legyen a témavezetőm: ez volt a kezdete annak a közös munkának, amely megszakítatlanul folyik immár negyven éve.
A rákövetkező év Lorenzo Renzi ösztönzésére a generatív nyelvészet éve lett: generatív fonológia John Trumperral, de mindenekelőtt Guglielmo Cinque számomra alapvető jelentőségű szintakszis kurzusa, melyet a következő évben egy szeminárium követett a happy few részére, s amelynek keretében tanárok és diákok együtt olvastuk Chomsky legutolsó cikkét, és együtt mentünk Pisába, hogy meghallgassuk Richard Kayne szemináriumát a Scuola Normaléban. Így kezdődött el a Chomsky-iskolával való intenzív kapcsolat hosszú időszaka, amikor mintegy húsz évig figyelemmel kísértem ennek az iskolának a fejlődését. Még ha nem vettem is részt soha abban az elméleti vitában, amely e körül kibontakozott, Chomsky elmélete kiindulópontja lett az azokban az években folytatott munkáimnak; és a minimalizmus térhódítása után is, amikor már nem követtem a folyó vitát, és a szintakszisról és a nyelv egyéb aspektusairól alkotott nézeteim kissé eltávolodtak az "ortodox" állásponttól, Chomsky nyelvelméletének legfontosabb gondolatai továbbra is munkám alapjának tekinthetők.
Padovában, az általános nyelvészeti tanszék és az újlatin filológiai tanszék házatáján egy nyitott és ösztönző környezetre találtam: a hagyományos történeti nyelvészet (amelyből szeretném megemlíteni legalább Gianfranco Folena ófrancia, és Pier Vincenzo Mengaldo óolasz kurzusát) együtt élt a modern nyelvészet leghaladóbb áramlataival, és a kétféle tanulmányi irány sok esetben kölcsönösen ösztönözte egymást. Az én szakdolgozatom, mely az újlatin segédigés perfektív szerkezetek szinkronikus, de főképp diakronikus aspektusaival foglalkozott, jól tükrözi ezt a környezetet és azt, hogy én mit tettem ebből magamévá: ez egy arra irányuló kísérlet volt, hogy jóllehet egyelőre még kissé eklektikus módon ugyan, de megpróbáljam összegezni a történeti nyelvészet hagyományos tudásanyagát a generatív grammatika és a nyelvészeti tipológia megközelítésével. Azt is mondhatnám, hogy ez maradt az irányvonala a későbbi munkámnak is. És jóllehet vonzott az elmélet, mégsem foglalkoztam soha a tisztán elméleti megközelítéssel, hanem "empirikus" nyelvész maradtam, aki kötődik azoknak a nyelveknek a tényeihez, melyeket jobban ismer, mivel ösztönösen mindig úgy éreztem, hogy csak akkor tudok foglalkozni egy nyelvi problémával, ha mélyebb ismereteim vannak a nyelvről, melyben ez mutatkozik, azért, hogy a kérdéses jelenséget a rendszer egészének a működésébe illeszthessem.
A diploma megszerzése előtt valamivel Lorenzo Renzi beszervezett a Grande Grammatica Italiana di Consultazione akkoriban kezdődő munkájába. Két fejezet írásával bízott meg, melyek közül az egyik, az egyszerű mondatról szóló, a mű első fejezete volt, az egész könyv egyik alappillére. Bedobtak tehát a mélyvízbe, és úsznom kellett. Ez volt az első eset, amikor megbíztak az adott szavamban: rámbíztak egy olyan feladatot, amely abban a pillanatban meghaladta a képességeimet, azzal a meggyőződéssel, hogy majd kivágom magam. Abban és még egynéhány esetben azt hiszem, ez sikerült is, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik megbíztak bennem, mert ez volt a legjobb ösztönzés arra, hogy valami újat tanuljak, ami aztán a további tudományos fejlődésemre is fontos kihatással volt.
Egy második eset, amely még az elsőnél is kockázatosabb, az Rózsa Zoltán megbízása volt, aki épp akkor szervezte meg a portugál irodalmi és nyelvi tanszéket Budapesten, s aki nem kevesebbre kért fel, mint hogy tanuljak meg sürgősen portugálul, mert szüksége van valakire, aki portugál nyelvészetet tanít. Megtanultam, és aztán 17 évig tanítottam - az elején minden bizonnyal nem sokkal többet tudtam, mint a diákjaim, de a portugál nyelv ismerete nagyon kiszélesítette újlatin nyelvészeti ismereteim körét, és néhány érdekes eredményt is elértem e nyelv történeti szintakszisának terén, különös tekintettel a klitikumok kérdésére, melyet portugálok és brazilok is előszeretettel kutattak, de mindaddig általában inadekvát elméleti háttérrel.
Aztán jött Paola Benincá meghívása, hogy tartsam meg helyette a Trentói Egyetemen a ladin nyelvészeti kurzusait (melyeket azóta is tartok immár több mint húsz éve): ez egy igencsak speciális dialektológiai terület, melyről keveset tudtam, de amelyből megintcsak sokat tanultam.
Budapesten újra megtaláltam korábbi tudományos képzésem két alapvető irányultságát: a hagyományosat Herman József, a vulgáris latin egyik legnagyobb specialistája személyében, aki egyrészről bevezetett engem erre a tudományterületre, másrészről segítőkészen egyengette tudományos pályafutásomat; a generatív grammatikát pedig az MTA Nyelvtudományi Intézete 13-as szobájának élénk csoportja képviselte. Itt találkoztak és dolgoztak együtt azok a fiatal magyar nyelvészek, akiket Kiefer Ferenc irányított. Ebben az esetben a képzésemnek egy rejtett ágáról van szó, mert soha nem foglalkoztam aktívan magyar nyelvészettel, de a szoros kontaktus és a kitartó olvasása mindannak, amit ebben a leghaladóbb és legfelkészültebb magyar nyelvészeti körben létrehoztak (ez is, mint Padova, rendkívüli színvonalú műhely volt), évekre ihlető forrásává vált az újlatin nyelvekkel és a latinnal foglalkozó munkáimnak. Így a magyar mondattani tanulmányoknak sokat köszönhet a klasszikus latin szórenddel foglalkozó munkám, amely más kutatók egyéb munkáival együtt egy kicsit felkavarta az állóvizet egy olyan területen, amelyet a formális megközelítések legtöbbször óvatosan elkerültek.
Tudományos életpályám legnagyobb része két nagy közös vállalkozáshoz köthető, melyeket mesterem, Lorenzo Renzi tervezett meg, a Grande Grammatica Italiana di Consultazione és a Grammatica dell'italiano antico, melyek többé-kevésbé intenzíven foglalkoztattak mintegy harminc éven keresztül. Az első műhöz szerzőként kerültem be, azután, a három kötet közül a másodiktól kezdve szerkesztőként is dolgoztam. A Grammatica célja az volt, hogy az olasz nyelv szintakszisáról olyan leírást adjon, amely a létező legteljesebb, és amely felhasználja a modern nyelvtudomány eredményeit, melyeket azokban az években kezdtek alkalmazni szélesebb körben az olasz nyelvi tényekre. De a Grammatica ennél jóval több, mert valójában sok esetben hiánypótló szerepet töltött be akkor, amikor a hagyományos megközelítésű leírások is teljességgel hiányoztak. A szerzőknek nem csak az volt a dolguk, hogy összefoglalják az utóbbi idők kutatási eredményeit, hanem a legtöbb esetben maguknak kellett e kutatásokat elvégezniük, és ezért a Grammatica nem csak egy olyan nyelvtani leírás iskolapéldája lett, amely követi a modern nyelvtudomány módszereit (és ennyiben modellként szolgált hasonló vállalkozások számára más újlatin nyelvterületen, mint a spanyol, a katalán, a román és most a francia is), hanem sok esetben az addig még egyáltalán nem leírt jelenségek első elemzését is adja. A Grammaticát néhányan megvádolták azzal, hogy kirekesztő jellegű, és csak a generatív iskola nyelvtana. Természetesen minden tudományos kutatásnak valamilyen hipotézisre kell épülnie, amely a kutatót irányítja a tények megválasztásában és felfedezésében, és igaz az, hogy a Grammatica alapját képező kutatás egy részét (de korántsem az egészet) generatív hipotézisek vezették, de Lorenzo Renzi célja, és később az enyém is, az volt, hogy egy leíró jellegű (nem technikai, nem formális alapú) tálalásban tegyük közzé azokat a tényeket és érdekes általánosításokat, melyeken keresztül egy tudós megismerheti az olasz mondattan működését, kérdéseket vethet fel, és ott folytathatja a kutatást, ahol mi abbahagytuk. Azt hiszem, hogy a kezdeti kétségek után a Grande Grammatica betölti ezt a funkciót az olasz nyelvészeti kutatásban. És 25 évvel az első kötet kiadása után az egyik terv, amely foglalkoztat, az az egész mű felülvizsgálata/átírása az elmúlt évtizedek kutatásainak fényében, melyeket részben maga a Grammatica ihletett.
Időközben Laura Vanellivel megkíséreltük egy hasonló szellemű, de főképp a tanároknak szánt mű írását, amelyet magunk között csak "kis Grammatica"-nak hívunk, és amellyel szeretnénk hozzájárulni az iskolai nyelvtanoktatás modernizációjához, mivel az ma még sok tekintetben kötődik tudományosan elavult sémákhoz.
A másik nagy projekt, a Grammatica dell'italiano antico, a Firenzében a 13. században és a 14. század elején írott és beszélt nyelv szinkron leírása, annak a nyelvnek az első ismert fázisáé, amelyből később kialakul majd a modern olasz nyelv. Ez a projekt is annak a megújult érdeklődésnek a nyomán érlelődött ki, amely a középkori nyelvi tényekre irányult, és amelyben a padovai csoportnak és legfőképpen Paola Benincának a munkája nagy szerepet játszott. A mű egyesíti a hagyományos történeti nyelvészet eredményeit a modern nyelvelméletek alapján elért eredményekkel, és ebben az esetben is a szerzők nagyrészt saját kutatásokat végeztek, s így sok jelenséget itt írtak le először.
E második vállalkozás koordinálása minden bizonnyal még nehezebb volt, mint az első esetben: a Grammatica di Consultazione esetében ott volt a tudományos ellenőrzés, és ami még nehezebbnek bizonyult, a stilisztikai: nem volt mindig könnyű dolog meggyőzni azokat a szerzőket, akik hozzá voltak szokva a tudományos cikkek érvelő stílusához, hogy itt a nyelvtan leíró stílusával éljenek. A Grammatica dell'italiano antico szerkesztésekor ezekhez a feladatokhoz még hozzáadódott az is, hogy filológiában többnyire járatlan szerzőket kellett eligazítani a különböző csapdák között, melyeket egy ilyen régi szövegekből álló korpusz tanulmányozása magával hoz.
Személy szerint én még mindig nem ocsúdtam fel abból a hosszú trance-ból, amely a Grammatica dell'italiano antico előkészítése volt, és a kiadása óta eltelt három év óta folyamatosan foglalkoztatnak azok a kérdések, melyek részben nyitva maradtak, részben elkerülték a figyelmünket, és dolgozom egynémely leírt jelenség elméleti kidolgozásán. Hosszabb perspektívában nézve most, hogy megvan a két szélső pillér, vagyis az olasz nyelv legrégebbi és legmodernebb fázisának leírása, el kellene kezdeni hidat verni rá a közbülső fázisok elegendően részletes és ugyanazokon az elveken alapuló szinkronikus leírásával. Ezeknek a leírásoknak az alapján lehet aztán hipotéziseket alkotni a nyelvi változások különböző diakronikus folyamatairól.
Míg a Grammatica dell'italiano antico számára végzett kutatások szinkronikus jellegűek voltak, habilitációs munkám középpontjában a nyelvi változás állt, az újlatin nyelvek mondatszerkezetének kialakulásáról. Ebben megkíséreltem megmagyarázni ezt a diakronikus folyamatot, a klasszikus latinból kiindulva, a vulgáris latin nyelvemlékeken keresztül, egészen az újlatin nyelvek első fázisáig. Később, a Grammatica kidolgozásának éveiben, amikor rádöbbentem a régi és az új nyelvállapot különbözőségeire, megpróbáltam rekonstruálni a si-vel képzett passzív és személytelen szerkezetek fejlődését. Ennek a szerkezetnek már a leírása is eleve problémás a nagyszámú használati sokféleség miatt, amit a diakronikus szempont csak még bonyolultabbá tesz, de amely, azt hiszem, éppen ezért bepillantást enged azokba a nem mindig egyenes utakba, melyeken keresztül a történelem működik.

Ezekben az években, miközben nyelvtani jelenségekkel foglalkoztam, mit tanultam az emberi nyelv természetéről? A legutolsó években egy vita indult a nyelvi képesség természetéről azok között, akik, mint Chomsky, azt gondolják, hogy egy "tökéletes" rendszerről van szó, és azok között, akik úgy vélik, hogy inkább az agy fejlődésének egy többé-kevésbé esetleges és többé-kevésbé tökéletlen gyümölcse ez a képesség. Jóllehet bizonyosan korai még bármilyen választ is adni erre a kérdésre, az azonban biztos, hogy a történeti nyelvek, melyekben ez a képesség megvalósul, mindig tartalmazzák a tökéletlenség vagy egyenesen a bizonytalanság kisebb-nagyobb mértékű nyomait, és biztos az is, hogy a beszélők ezeket tökéletesen tolerálják, sőt, jelentős mértékű rugalmasságról tesznek tanúbizonyságot ebben a tekintetben. Ez a tény zavarbaejtő az olyan nyelvészek számára, mint amilyen én is vagyok, akik átérzik annak a szükségszerűségét, amely minden tudományos kutatásban közös, hogy a világ működését elvont formális elvek segítségével magyarázzák, melyek túlmennek a világot alkotó jelenségek látszólag kusza és homályos halmazán. És éppen ez az, amit kutatásaim során igyekeztem csinálni. De mivel a történeti nyelvek ugyanakkor a beszélők szabad tevékenységének és önkényes választásaiknak a produktuma (is), a nyelvésznek el kell fogadnia, hogy mindig lesz a nyelvi valóságnak egy szelete, amely ellenáll az ő rendszerező szellemének - de természetesen ez nem jelenti azt, hogy le kellene mondania arról, hogy rendszerező szellemét arra használja, hogy vele rendet tegyen és megmagyarázzon mindent, amit meg lehet magyarázni.

Végezetül szeretném hozzátenni, hogy mindent, amit tudományos téren csináltam, örömmel és lelkesedéssel csináltam. Ebből a szempontból szerencsés embernek tartom magam, aki mindig azokkal a dolgokkal foglalkozhatott, amiket szeret. Természetesen ez nem lett volna lehetséges azoknak az embereknek a segítsége nélkül, akikkel megosztottam az életemet, és akiknek ezt most nyilvánosan megköszönöm.

A beszéd olasz nyelvű vàltozata (doc)

Honlap: Fondazione Premio Galileo Galilei

Hírek

Beszámoló a leuveni Pirandello-konferenciáról

Kerber Balázs beszámolója az „Iconografie pirandelliane ‒ Immagini e cultura visiva nell’opera di Luigi Pirandello” konferenciáról (2017. június 8-9., KU Leuven).

Corso di Aggiornamento in Didattica dell'Italiano

Invito al Corso di Aggiornamento in Didattica dell'Italiano che si terrà all'Università di Szeged il 29-30 settembre 2017.

Magyar Dantisztikai Társaság június 2.

A Magyar Dantisztikai Társaság 2017. június 2-án, pénteken 15.30-kor tartja következő ülését. Előadó: Kelemen János, az előadás címe: Dante multikulturális forrásai és beszámoló a ravennai konferenciáról.

A kultúra lehetőségei - konferencia 2017. május 3-4.

A kultúra lehetőségei ‒ tudományterületek találkozása, változása és fejlődése Olaszországban és Magyarországon: konferencia a Budapesti Olasz Kultúrintézetben 2017. május 3-4-én.

ITADOKT Klub április 28.

ITADOKT Klub 2017. április 28-án az ELTE Olasz Tanszékén, előadók: Scheau Bernadett és Rosa Maria Marafioti.

Charlotte Delbo és az emlékezet többirányúsága

"A látás igazsága, az igazság látása. Charlotte Delbo és az emlékezet többirányúsága" címmel tart előadást Marczisovszky Anna az ELTE Olasz Tanszékén 2017. április 26-án 13.45-kor.

Magyar Dantisztikai Társaság március

A Magyar Dantisztikai Társaság 2017. március 31-én (pénteken) 15.30-kor tartja következő ülését az ELTE Olasz Tanszékén. Előadó: Várkonyi Bori, az előadás címe: Arcmotívum az Isteni Színjátékban – költészet és filozófia.

Amerikából jelentjük: Clevelandben is élnek olaszok

Mátyás Dénes beszámolója a clevelandi olasz közösségről.

A Magyar Dantisztikai Társaság januári ülése

A Magyar Dantisztikai Társaság 2017. január 27-én tartja következő ülését az ELTE Olasz Tanszékén. Előadó: Simon Gyula.

Pályázati kiírás

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Olasz Tanszéke, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola Italianisztikai Programja és a Balatonfüredi Költőverseny „Quasimodo” Alapítvány az alábbi pályázatokat írja ki a Költőverseny 25. jubileumi rendezvénye kapcsán.
Főoldal   |  Rólunk   |  Hírek   |  Konferencia   |  Klub   |  Írások, tanulmányok   |  Galéria   |  Kapcsolat
ELTE Olasz Tanszék, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/c. | Telefon., fax: +36 1 411 6563. | E-mail: info@itadokt.hu
Logo by Kovács Borbála Designed by Avalanche and coded by Netcube
Copyright © ITADOKT 2010. Minden jog fenntartva.