Francesca Gallo előadása - beszámoló
Francesca Gallo előadása az olasz (kortárs) művészetrőlA római Sapienza Egyetem tanára az Erasmus Teachers Program keretében látogatott Budapestre, ahol két témából is tartott előadást, a Budapesti Olasz Kultúrintézet, valamint az ELTE Művészettörténeti Intézet meghívásából.
Az Olasz Kultúrintézetben “Olasz művészet a posztkoloniális időszak és új média művészet között (1989-2011)” című, olasz nyelvű előadásában a kortárs művészet főbb irányait és jelentős szereplőit mutatta be, különös tekintettel az új média művészet térnyerésére.
Bevezetőjében az 1980-as években Európában beköszöntött korszakalkotó változásokat megelőző időszak művészetét vázolta röviden. Kitért a hatvanas évek kísérletező tendenciáira, a Neoavanguardia irányzat jelentőségére.
A professzor elemzésének vezérfonala: milyen örökséggel kellett szembenéznie a nyolcvanas- kilencvenes évek művészének Olaszországban, majd milyen inspirációk, hatások vezettek az ezredforduló után egyre nagyon térhez jutó új média művészet megjelenésének?
A hatvanas évektől évtizedenként haladva tekintette át az olasz művészet fejlődését, az elsődleges inspirációs forrásként szolgáló történelmi események, szocio-kulturális jelenségek tükrében. A hetvenes éveket, az ‘Anni di Piombo’ néven emlegetett korszakot áthatotta a félelem, a terrorista támadások állandó rettegésben tartották Olaszországot. Minden bizonnyal az egyik legjelentősebb veszteség, Aldo Moro, keresztény demokrata párt elnökének 1978-as elrablása és meggyilkolása. A Vörös Brigádok tettei és a korszakra jellemző baljós hangulat a művészeti ágak közül a filmre hatott a leginkább gyümölcsözően, de a képzőművészeten is nyomott hagyott. Marco Cingolari tíz évvel a tragikus esemény után festette meg az ‘Aldo Moro holttestének megtalálása” (1989) című képét.
MARCO CINGOLARI: Il ritrovamento del corpo di Aldo Moro, 1989 (kép forrása: exibart.it)
Jól kivehető, ahogyan egy rendőr próbálja visszatartani a tömeget Aldo Moro holtteste előtt. A nézelődők rémült arckifejezése, a sodró, mozgalmas és zsúfolt kompozíció mind a kép nyomasztó hangulatát erősítik. Politikai témájú alkotás esetében szokatlanul gazdag színeket, sárgákat, élénk zöldeket látunk, a tömegben szinte elvész a főszereplő alakja.
Egészen más koncepciót követ Francesco Arena munkája, aki egy 2004-es munkájában dolgozta fel a Moro-gyilkosságot, pontosabban a politikus fogvatartásának időszakát.
Francesco Arena, 3,24 m, installáció, 2004 (kép forrása: monitoronline.org)
A képen a mű látható, egy pontosan 3.24 négyzetméter nagyságú doboz, amely pontosan akkora, amekkora helységben Aldo Morót fogvatartották a Vörös Brigádok. Aprócska mellékhelység és egy piciny szoba rejlik a fából készült konténer belsejében. Belépni azonban nem lehet, a szemlélők csak az ajtón keresztül kukucskálhatnak, így az áldozat látványossággá emelése, a voyeurség is megjelenik a mű értelmezési tartományában.
Francesca Gallo előadása során korszakonként több példát is említ, mi most térjünk át a kilencvenes évek művészetének jellegzetességeire.
Az ezredfordulót megezlőző évtizedben az olasz művészeti közeg jelentős változásokon ment keresztül, elsősorban a múzeumi intézményrendszer és a művészképzés területén. Ekkoriban még nem léteztek a ma népszerű kortárs művészeti intézetek, múzeumok, kereskedelmi galériák is kis számban működtek, kevés magángyűjtő tudott belépni a műtárgypiac közegébe. A művészképzés tekintetében is - mai szemmel - jelentős elmaradásokat fedezhetünk fel. Hagyományos, konzervatív akadémiai képzés folyt, a művészettörténet mellett a szobrászat és a festészet voltak a vezető műfajok. A Nyugat-Európában és az USA-ban lassanként megjelenő “ újmédia művészetnek” még nyoma sem volt Olaszországban. A kísérletező kedvű művészek nem találtak olyan platformot, amely művészeti próbálkozásaik térnyerését elősegítette volna. Néhány kivételtől eltekintve (Luciano Fabro önfenntartó studióját tanítványaival együtt hozta létre) nem volt tér és lehetőség a fiatal művészek alternatív fejlődésére.
Egy teljes, új generáció fordított hátat a Képzőművészet Akadémiák világának és keresett új inspirációt. A Bolognai Egyetemen működő DAMS (Discipline delle Arti della Musica e dello Spettacolo) képzése, bár nem kifejezetten művészeti oktatást nyújtott, a kilencvenes évek művészgenerációi számára értékes aternatívát jelentett. Az itt tanuló alkotók közül számos kerültek ki a korszak legjelentősebb művészei, ők a DAMS-generáció.
A DAMS pezsgő és inspiratív közegéből kikerült művészek munkásságának bemutatásával folytatódott az előadás. Francesca Gallo a művészeket foglalkoztató témák, kérdések köré szervezte az alkotókat. Az identitás, a kommunikáció és a kapcsolatok lehetőségeit vizsgáló művészek között említette többek közt Francesco Vezzolit, aki az identitás kérdéseit a kortárs fogyasztói kultúra jelenségeinek tükrében vizsgálja.
L'«Autoritratto con Vera Lehndorff come Veruschka» del 2011 (kép forrása: agenparl.it)
Luca Vitone már egy következő témához kapcsolódik, a lokális-globális ellentétpár a mai olasz kultúra megkerülhetetlen kérdése, természetesen a kortárs művészetben is megjelenik. Vitone egy 1988-92-es sorozatával a térképek létjogosultságát, mai szerepét vizsgálja. Carta atopica című munkája 1:25.000-ös arányban ábrázol egy területet, amely azonban teljesen beazonosíthatatlan, mert a helység- és földrajzi neveket a művész eltávolította.
Luca Vitone: Carta atopica 1988-1992
Itt megjegyeznénk, hogy bár Prof. Gallo előadásán nem hangzott el, ez a munka kézenfekvő párhuzamként értékelhető egy másik olasz kortárs művész, Emilio Isgrò munkásságához hasonlítva. Isgrò legismertebb sorozata a Cancellatura, amelyeket a hatvanas évektől máig készít. Különböző térképek, irodalmi művek, sőt egyenesen enciklopédia kötetek szavainak szó szerinti kitörlésével emeli ki a nyelvi kódokra épülő tárgyakat saját kontextusukból.
Visszatérve az előadásra: Vitone más munkái is előkerültek, különösen aktuális a 2013-as Velencei Biennálén is bemutatott “szaginstalláció”. Az Eternit című munka akár láthatatlan szobornak is nevezhető. A mű a Biennále olasz pavilonjában terjengő, rebarbarára emlékeztető szag, amely nem kifejezetten kellemetlen, viszont a pavilont elhagyva is.
orrunkban marad. Az azbesztből készült eternit az építészetben használatos alapanyag, mérgező hatása felmérhetetlen mértékű pusztítást okoz az emberi szervezetben. Az alattomos, kesernyés illat tehát az azbesztpor láthatatlan szemcséihez hasonlóan észrevétlenül kerül be az életterünkbe és sokéig velünk marad. Maradandó, bár nem kézzelfogható élmény Vitone munkája.
A továbbiakban Francesca Gallo még néhány nem olasz születésű, de az olasz kortárs művészetet gazdagító alkotó tevékenységét mutatja be. Az albán születésű Adrian Paci több munkája is szóba kerül -- Believe me, I am an artist 2000; I’m not Piero Manzoni 2003 --, valamint az élet és a művészet kapcsolatával foglalkozó koszovói Sislj Xhafa, akinek az 1997-es Velencei Biennálén “előadott” munkája a labdarúgáshoz kapcsolódó társadalmi sztereotípiákat vizsgálja.
Az előadás utolsó szakaszában jutunk el a “New Media Art” kifejezéshez. Magyarul újmédia művészetként is használt a fogalom, az olasz átvette az angol elnevezést. Műfaji sajátosságok terén a hagyományos, manuálisan létrehozott alkotások terén itt vetített képek, hang- és képinstallációk, később digitális eszközök kapnak szerepet. Gallo rögtön Fabrizio Plessire utal, akinek a közelmúltban nyílt nagyszabású kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban. Plessit az olasz kortárs művészet egyik legnagyobb alakjaként tartják számon, a nyolcvanas években az esők között kezdett el a videóművészettel kísérletezni. Művészetének alapvető jellemzője a kísérletezés, az egyszerű de látványos anyagok használata. Életművében állandóan visszatérő elem a víz és a tűz, a folyékony színek, az élő ornamentika, amelyet videómunkáiban inspirációs forrásként használ. Waterfire című 2001-es munkájával a velencei Museo Correr ablakait varázsolta világító “vízmáglyává”.
Fabrizio Plessi: Waterfire 2001 (fotó) (kép forrása: artnet.it)
Plessi vázlata a Waterfire c. munkához. (kép forrása bta.it)
Plessin kívül Gallo még két művészt (pontosabban egy művésznőt és egy művészcsoportot) említ a videóművészet kapcsán. A Studio Azzuro csoport munkáinak jelentős részét ma már múzeumi terekben láthatjuk. Az izgalmas című “Il nuotatore (va troppo spesso ad Heidelberg)” egy 24 monitorral dolgozó videóloop, 1984-ben született. Az internet csodáinak hála, a mű egy részlete ezen a linken megtekinthető.
Grazia Toderi, -- az egyetlen nő az előadás során bemutatott alkotók közül -- 1999-ben nyerte el a Velencei Biennale Arany Oroszlán-díját. Munkáiban a makróvilágok, például egy város látványos fényjelenségei, apró rezdülései jelennek meg hatalmas képernyőkön, videóinstalláció formájában. A Mirabilia Urbis sorozatában Rómát madártávlatbóll mutató, a fényes városról készült légifelvételeket használ fel, elvont, égi látomásként.
Grazia Toderi: Mirabilia Urbis 2011 (kép forrása: fondazionemaxxi.it)
Francesca Gallo előadásában az olasz művészet hatvanas évektől zajló történetétének áttekintésén keresztül vezette el a hallgatóságot a mai művészethez, a médiaművészet még számos új lehetőséget tartogató világához.
Szirmai Anna