Kevés ember személyiségét, szublimálódott létezésének szinte testileg érzékelhető körvonalait rajzolja ki oly pontosan a hiánya, a távozása nyomán támadt űr, mint Takács József barátunkét és kollégánkét. Olyan természetes evidenciával volt jelen hétköznapjainkban, a munkánk és baráti együttléteink közötti számtalan átmenetet képező életünkben, hogy most - ahogy azt mondani szokás - nézünk, mint a moziban: hol a Jóska? Volna pár sürgető megbeszélnivalónk, koncepciót kéne alakítanunk, döntések várnak ránk - ki fogja az ő finom ítélőképességét helyettesíteni, pótolni, képviselni? Kinek a tapintatos bölcsességére támaszkodhatunk ezután, ha erősen gondolkodóba esünk - mint az oly gyakran megesett az élet normális menetében eddig - valamely közös szakmai ügyben, gondban, vitában? Kitől várunk baráti megerősítést vagy tapintatos orientációt mindennapos kutatói, oktatási, tudományszervezési, ritkábban akár személyközi vagy éppen publikációs kétségeinkben, elképzeléseinkben, terveinkben, problémamegoldásainkban?

És egyáltalán: mi lesz a közösségformálás szinte folyamatosan üzemeltetett kohójaként, vagy - stílusérzékenyebben fogalmazva - az emberi közelség melegét adó kemenceként működő Kékgolyó utcai lakásban és annak csodás teraszán évente többször is megrendezett, családi meghittségű tanszéki és doktori összejövetelekkel? Ahol Budapest egyik leggyönyörűbb panorámája csak keretezte a házigazdák nagyon is intenzív és termékeny erőfeszítésének az eredményeként előállt vonzó otthonosságot, amellyel Mariann, ez a csodálatos társ és feleség, és Jóska rendre körülvettek bennünket, kollégákat, doktoranduszokat, barátokat - a convivio klasszikus olasz és latin hagyományát plántálva így szakmai ünnepnapjainkba.

És hát hol van az újdonsült nagypapa? A gondos, szerető férj? Az apa? A testvér? Személyes életének és jelenlétének e formái és stációi - melyeket miközöttünk melegen sugárzó intelligenciával kezelt, elkülönítve, de nem elválasztva őket egymástól - ugyanabból a forrásból, ugyanarról a talajról táplálkoztak, ugyanonnan kapták az éltető anyagot: a személyiség született kedvességéből. "José", ahogyan legtöbben nevezték ifjúkora óta, azon kevesek egyike - volt, mondanám, ha nem tudnám, hogy nagyon is itt van közöttünk -, akiben ez a nehezen definiálható, olykor elkoptatottnak tűnő jelző: kedves, s a belőle képzett, elvont jelentésű főnév: a kedvesség szinte testet öltött, magától értetődő magyarázatot, ha tetszik, az értelmező szótárénál pontosabb definíciót adott.

Ez a masszív, megbízható kedvesség az ő sugárzó intelligenciájával párosulva a baráti és szakmai közösségek egyik legfontosabb formáló és megtartó mértéke volt. Takács József évtizedeken át központi alakja az ELTE Olasz Tanszékének, ahol a barátság és a szakmai identitás elválaszthatatlannak bizonyultak mindeddig - barátaim, kollégáim: fog menni ez nélküle is? Indulása óta meghatározó tagja, évekig vezetője, mindmáig titkos spiritusza doktori programunknak - barátaim, kollégáim: lesz bennünk elég melegség az ő személyes lámpásának kihunytával is? Úgy kell, hogy legyen, mindkét esetben, ha meg akarjuk őt tartani magunk között. És biztos vagyok abban is, hogy kisugárzásának ereje és emléke megtartó erő lesz szűkebb szakmai környezetünk, az ELTE Bölcsészettudományi Karának falain belül is.

Bizonyosan segítenek ebben volt és jelenlegi diákjai/diákjaink, doktoranduszai/doktoranduszaink, akiknek folyamatos és ígéretes eszmélkedésén bizonyosan nem múló nyomot hagyott ő, szakmai, de/és főleg: emberi értelemben. A kivételes műveltség, a tévedhetetlen ízlés, a finom fogékonyság, mely emberi és szellemi problémákra egyaránt nyitott volt, a széleskörű tájékozottság szűkebb tudományterületén és az emberi kultúra tágabb terében - ha rövidebben akarnánk mondani: a lélek és az elme érzékenysége és tágassága hasonlíthatatlan teret és szimpátiahorizontot nyitott a fiatalok számára; és sokan bizonyára ezt irigyeltük benne a leginkább, persze nagy-nagy elismeréssel!

Nem véletlenül: az italianisztikában oly nagy hagyományt alakító mintát - Szauder Józsefét, Kardos Tiborét és főleg Klaniczay Tiborét és Sallay Gézáét - követte tudatosan ő is, amennyiben minden érdekelte, ami emberi, a kultúra egészében gondolkodott a legapróbb szakmai részletek tekintetében is, és kedves témáit - a humanizmus és a reneszánsz elméletirodalmát, a decadentismo és a századforduló irodalmát és művészetét, a futurizmust, Palazzeschi műveit, Benedetto Croce filozófiai és kritikai munkásságát, a kortárs művészetet és még annyi mást - nagy pontossággal tárgyalva mindig a kultúra és a tudomány szinkron tereibe nyitott ablakokat. És hát az ő művészettörténeti felkészültsége, elmélyültsége, ismeretei és készségei is nehezen lesznek pótolhatók, ha egyáltalán. És az imént említett nagy tudósok munkásságához és tanári minőségéhez fűződő tisztelet a leginkább őt indította arra is, hogy emléküket ápolja és ápoltassa, értékhagyatékukat élővé tegye a szakmai gondolkodásban és közbeszédben.

Igen, igen! Jóska tanár volt, igazi, született, egyetemi, tanár. A címre nem hajtott - a tudományos munkából az ehhez szükséges magányos aszkézist kedvelte a legkevésbé -, de a rangot elérte mindenki szívében és mindenki tudatában. Mert nem csak sokat tudott, hanem valami nagyot is: érdeklődést kelteni, bátorítani, lelkesíteni, a szellemi értékeket vonzóvá tenni, és azután a lelkesedésnek, a szellemi beleszédülésnek irányt szabni, anélkül, hogy korlátokat állított volna a célhoz vezető út mellé. Ebből a szeretetreméltó, szívélyes, bátorító magatartásból, amellyel a személyekhez és a problémákhoz viszonyult, ahogyan a lehetséges legjobb eredményre törekedett, ebből eredt az a hihetetlen optimizmus és derű is, amellyel az utóbbi négy évben betegségével nézett szembe - s amellyel bennünket, kollégákat valósággal elbűvölt, sőt olykor szinte elképesztett.

Igen, igen! Igen. Az ő lényének és működésének esszenciája abban a szeretetben, a lehetséges mértékig baráti tiszteletben és elismerésben ragyogott fel a legtisztábban, ahogyan diákjai néztek föl rá és rajongtak érte évtizedek óta. Ez a kölcsönös, természetes szeretet tanszékünk, doktori programunk, szűkebb szakmai környezetünk egyik legfontosabb kötőanyaga volt eddig - még nem tudjuk elképzelni, hogyan lesz ez nélkülözhető. Valószínűleg sehogy: magunk között kell tartani, ha kedves személyét nem tudjuk is, de élő szellemét.

Őszintén szólva még mindig nem értem, mi ez az egész, és nem tudom, mit keresek itt. A héten már azon voltam, hogy írok Neked vagy felhívlak, hogy Te is jössz-e pénteken erre a valamire – és még most is kereslek a tömegben –, illetve hogy elmagyarázd nekem, miről is van itt szó. Bár alighanem erre is csak azt mondtad volna: „nem izgalmas”... De ki máshoz is fordulhattam volna, fordulhatnék kétségeimmel, mint egyetlen olyan barátomhoz, akit Tanár Úrnak szólítok – mióta egyszer, magánügyben kérvén tanácsodat, arra kértelek, ezúttal ne is annyira tanáromként segíts, mint... és itt elakadtam. „Hanem mint barát” – segítettél ki. És ezzel már a tanácsadás előtt kincset, Tesoró- t adtál a kezembe – nem először, és nem is utoljára.



De most még mindig nem értem, mi ez az egész, és nem tudom, mit keresek itt; szabad-e nekem egyáltalán itt állnom, miközben egy vagyok csupán rengeteg tanítványod, egyszersmind barátod, egyszersmind rajongód közül. Persze talán épp azért állok itt, mert egy vagyok közülük, akikre mind igaz lehet, amit egyszer nekem mondtál, mikor még magázódtunk, és én szakdolgozatírás előtt állván megkérdeztem Tőled, szabad-e egy helyett fél évvel a leadás előtt témát változtatni. „Dani, magának sok mindent szabad – válaszoltad –, de ez egyben hatalmas felelősség is.” Engem már sose fog elhagyni ez a mondat. És most itt maradtunk valamennyien, köztünk-tartásod szabadságának hatalmas felelősségével a vállunkon. Most először.