Beszámoló a Velencei Biennáléról
Dobó GáborVelencei biennále, 2013
2013. 09. 16.
A velencei biennále művészei közül sokan gondolkodnak magáról a kiállítás helyszínéről, a nemzeti pavilon intézményéről. Ez a magatartás nagyon is értethető, és változó formában a rendezvény kezdeteitől jelen van. A nemzeti pavilonban az alkotók ugyanis mintegy országuk képviseletében jelennek meg, vagy az idei biennálét nézve úgy is lehetne fogalmazni: kénytelenek megjelenni. Úgy tűnik, hogy a művészek jó része nem tekinti problémátlannak a nemzeti pavilont mint a nemzeti reprezentáció helyét. Sőt, többüket láthatólag irritálja az a romantikus elképzelés, amely a művészetet nemzetek közötti nemes versengés terepének tételezi.
A kiállítási helyre persze minden alkotó reagál: ha máshogy nem, akkor úgy, hogy semlegesíti, elsötétíti azt, mint Berline de Bruyckere a belga pavilonban, vagy Mark Manders a holland pavilonban. Utóbbi az általa szerkesztett, az angol nyelv minden szavát – de mindegyiket csak egyszer – szerepeltető újságokkal zárja el a külvilágtól a „fénygépnek” nevezett modernista épület üvegbejáratát. Több művész azonban kifejezetten tematizálja a pavilont, vagy magát a biennálét. Alfredo Jaar ezt egészen közvetlen módon fogalmazza meg Chile kiállító termében: Venezia, Venezia című munkáján a lassan víz alá merülő, majd iszaptól borítva ismét felbukkanó Giardini makettjét látjuk. A biennále központi helyszíneként a nemzeti pavilonoknak is otthont adó Giardini elsüllyedése az anakronisztikusnak tekintett nemzeti pavilonok és a nemzeti művészet jelentésvesztésének metaforája. A mű egyúttal azt is kritizálja, hogy a Giardini megőriz bizonyos (részben szimbolikus, részben tényleges) hatalmi struktúrákat az által, hogy egyes országok jelen lehetnek ott, mások nem. Jaar installációja ugyanakkor tartalmaz egy kevésbé szimbolikus utalást is, tudniillik, hogy Velencét valóban fenyegeti az emelkedő vízszint.
Ilyen közvetlen, fizikai értelemben jelenik meg a biennále helyszíne a finn pavilonban látható kiállításon is. A Falling Trees egy 2011-ben az épületre zuhanó, és egy időre az akkori tárlat látogatását is lehetetlenné tevő fa kapcsán kezd el gondolkodni természet és művészet viszonyán. Más kiállításokon is előkerül a rendezvénynek helyt adó Giardini, illetve maga Velence problematikája is. Jeremy Deller az angol pavilonban kritikusan viszonyul a városhoz. Street art hangulatú falfreskóján óriásként támasztja fel a 19. századi szocialista művészt, William Morrist, hogy az elhajítsa a 2011-ben a Giardini mellett kikötő orosz oligarcha több mint százméteres jachtját. A Banglades kiállítótermében a velencei vedutafestészet (vagyis a részletező városi tájkép) hagyományához csatlakozó Gianluca Cavallo viszont helybenhagyóan utal a helyszínre.
1. Ai Weiwei: Bang (Németország). Fotó: Clara Conci.
Az idei biennále másik kulcsfogalmának az emlékezet tűnik – amely persze a nemzeti reprezentáció kérdéséhez is kapcsolódik. Az idén kivételesen a francia pavilonban rendezett német kiállításon az egykori és mai faji elnyomás különböző formái tűnnek fel, így az apartheid vagy a nemzetközi neonáci mozgalom. A magyar pavilonban Asztalos Zsolt Kilőtték, de nem robbant fel című kiállításán a második világháború alatt Magyarországra ledobott, de működésbe nem lépő bombák sajátos, „időből kiesett” (Kurt Vonnegut), mégis fenyegető ready made-ként beszélnek az emlékezet kérdéséről. Románia Reflection Center for Suspended Histories. An Attempt című kiállításán hat, többségében művészetelméleti ihletettségű munka szól fikció, történelem és emlékezet viszonyáról. Szintén az emlékezet problémájához kapcsolódik Mark Manders (Hollandia), aki a művészet örök jelenidejűségét hangsúlyozza. Így szól a kérdésről Manders: „nincs semmi különbség egy huszonnégy évvel ezelőtt vagy csak néhány napja létrehozott műalkotás között. Mint egy enciklopédia szavai, összegabalyodva egyetlen szuperpillanatban az itthez és a mosthoz kötődnek.” Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Composition with Blue című, első pillantásra dadaista assemblage-nak tűnő munkája. Ezt maga Manders a művészettörténetet relativizáló gesztusként értelmezi: „ezt a művet 2013-ban készítettem. A húszas években kellett volna létrejönnie, de akkor még nem születtem meg. A művészettörténet egyik apró hiányát hívatott betölteni.”
A thaiföldi Wasinburee Supanichvoraparch Poperomia és különösen Arin Rungjang Golden Teardrop című munkája a személyes sors felől kérdez rá a kollektív emlékezetre. Rungjang videóján a mikrotörténelmi perspektíva, az oral history kap hangsúlyt a „nagy történelemhez” képest: Thaiföld históriáját a koraújkortól kezdve a második világháborúig egy portugál eredetű, de Japánban és az egykori Sziámban is elterjedt édesség (a golden teardrop) történetén keresztül beszéli el. A kapcsolódó installáción is megjelenő arany könnycsepp ebből a személyes, alulnézeti szempontból, az egyéni tragédiák szimbólumaként kap új értelmet.
.jpg)
2. Gilad Ratman, The Workshop (2013) (Izrael). Fotó: Kovács Bodor Máté.
A hatalom és az alávetettség változatai a biennále más kiállításain is megjelennek. A már említett Jeremy Deller (Anglia) erőteljes hatalomkritikát fogalmaz meg The Sandringham Estate című munkájában, ahol egy óriási kékes rétihéja ragadja fel Harry herceg terepjáróját, bosszúból azért, mert az büntetlenül vadászhat védett állatokra. Deller másik installációján az Egyesült Királysághoz tartozó adóparadicsomot, Saint Helier városát látjuk lángokban egy elképzelt, 2017-es antikapitalista demonstráció után. Ali Kazma (Törökország) Resistance című kiállítása az emberi testet vizsgálja mint identitáshordozót (tetováló szalon), mint szexuális tárgyat (testépítés), vagy mint anatómiai illusztrációt (boncolás egy orvosi egyetemen). Megjegyzendő, hogy a kiállítás egy időre nagy sajtóvisszhangot kiváltó demonstráció helyszínévé vált, amikor a megnyitás után nem sokkal olasz házfoglaló aktivisták szerveztek több napig tartó, a Gezi parki tiltakozókkal szolidáris tüntetést.
Hatalom és alávetettség kérdéséhez is kapcsolható a kanadai és az izraeli pavilonban látható kiállítás: mindkettő a nyelv elégtelenségéről, az „elbeszélés nehézségeiről” (Ottlik Géza) szól. Shary Boyle (Kanada) Music for silence című kiállítása a némaságot, a magányt, az álmot viszi színre. Ahogy a művész kapcsolódó kiáltványában olvassuk: „for the silenced / for the unspoken… For all the artists who are not invited to show, whose work is not welcome here / For the old / For the ugly / For the mentally frail”. Gilad Ratman (Izrael) kiállításán szintén megjelenik a nem-nyelvi, nyelvelőtti kifejezés lehetősége. Egyik installációján arra kérte barátait, hogy agyagból formázzák meg saját arcképüket, és szóljanak az abba illesztett mikrofonba. A videón nagyjából egy tucat embert látunk, amint saját képmásának suttog, kiabál, sír, liheg. Mindez Ratman keverőpultjára fut be, ahol a művész az emberi hangokból és különböző effektekből elektronikus zenét hoz létre.
Az északi pavilonban (idén a finn Falling Trees kiállítással összhangban) Terike Haapoja munkája látható, aki a közkeletűen szintén némának tekintett növényekkel történő kommunikációt vizsgálja. A távolról természettudományi múzeum benyomását keltő kiállítás a művészi és tudományos megismerés határterületével foglalkozik (kerülve ugyanakkor az ezoterikus tanokat). Az egyik installáción egy fának juttathatunk szén-dioxidot, amelyre a növény egy berendezés segítségével számunkra is érzékelhető módon reagál. Egy másik munka éppen elpusztult állatok hőképét vetíti elénk: a halál után lassan kihűlő állatok körvonalait látjuk elhalványulni.
3. Shary Boyle, Music for silence (Kanada). Fotó: Kovács Bodor Máté.
(A fenti összefoglaló a következő helyszínek meglátogatása alapján született: Shary Boyle: Music For Silence, Kanada; Jeremy Deller, English Magic, Anglia; Il Palazzo Enciclopedico; Wasinburee Supanichvoraparch Poperomia és Arin Rungjang Golden Teardrop, Thaiföld; Mark Manders, Room with Broken Sentence, Hollandia; Reflection Center for Suspended Histories. An Attempt, Románia; Asztalos Zsolt, Kilőtték, de nem robbant fel, Magyarország; In a World Of Your Own, Bahrein; Németország; Jesper Just, Intercourses, Dánia; Anri Sala, Ravel, Ravel, Unravel, Franciaország; Koki Tanaka, Abstract Speaking Sharing Uncertainty and Collective Acts, Japán; Akram Zaatari, Letter to a Refusing Pilot, Libanon; Joana Vasconcelos, Trafaria Praia, Portugália; Kimsooja, To Breathe: Bottari, Korea; Vadim Zakharov: Danaë, Oroszország; Gianluca Cavallo, Il teatro di Bailo, Banglades; Alfredo Jaar, Venezia, Venezia, Chile; Falling Trees, Finnország; Berlinde De Bruyckere, Cripplewood, Belgium; Laura Almarcegui, Spanyolország; Nordic Pavilion; Sarah Sze, Triple Point, USA; Gilad Ratman, The Workshop, Izrael; Elpida Hadzi-Vasileva, Silentio Pathologia, Macedónia; Irak; Hélio Fervenza, Odires Mlászho, Inside/Outside, Brazília).