A Magyar Dantisztikai Társaság Jászszentandráson

– a Magyar Dantisztikai Társaság Jászszentandráson –

2011. szeptember 10-12.

Hogy Magyarországon van dantisztikai társaság, az önmagában is csoda. Legalábbis nem triviális, hogy ilyesminek léteznie kell, mint ahogy nincs Magyar Szervantisztikai Társaság és nincs Miltonológiai Egyesület sem. Úgy tűnik, van valami Dantéban, és főként az Isteni színjátékban, ami képes hónapról-hónapra összehozni húsz-harminc embert: italianistákat, irodalomtörténészeket, filozófusokat az ország minden részéből, hogy az ELTE Kardos Tibor termében meghallgassanak egy tanulmányt a Paradicsom első énekéről vagy Dante korának csillagászati elképzeléseiről. És úgy tűnik, az életmű kifogyhatatlan: az előzetes számítások szerint még körülbelül tíz évig fog tartani, mire valamennyi Dante-szöveghez elkészül a magyar nyelvű kommentár.

Az idei tanév első ülésének helyszíne rendhagyó módon nem a fentebb említett terem, hanem a Pesttől száz kilométerre lévő Jászszentandrás volt, és a találkozó kapcsolódott a település 125 éves függetlenségét ünneplő rendezvényhez. Jászszentandráson pedig nemcsak azért volt jó lenni, mert van termálfürdő, vagy mert élvezhettük Dávid Kinga és családja tökéletes vendéglátói figyelmességét, hanem azért is, mert a helyszín szellemileg is hatott ránk, azt kell mondanom, tulajdonképpen kijelölte számunkra a gondolkodás fő irányát is. Mert Jászszentandráson nem lehet, hogy valamilyen módon és végső soron ne arról legyen szó, mi hagyomány és újító szándék viszonya. A falu lakói fontosnak tartják, hogy ők jászok, őrzik a hagyományaikat – azonban ez az önmagában is erős identitás itt sajátos helyi színezetet kap, mert ez a falu a maga 125 éves önállóságával fiatalnak számít a jász települések között. A szentandrási templom 1903-ban épült, és nem csak azért különc, mert a környéken egyedüliként neogót stílusban épült, hanem azért is, mert belsejét Aba-Novák Vilmos és Chiovini Ferenc freskói díszitik. A falut bemutató vendéglátóink, Banka Ferenc polgármester és Dávid Sándor faszobrász már előzetesen sokat meséltek nekünk a templom történetéről, a falu régi és mai gondjairól, sikereiről.

Szombat délelőtt azután belülről is láthattuk a templomot, hiszen itt volt a település 125 éves önállóságát ünneplő, emellett pedig Liszt születésének 200., Aba-Novák halálának 70. és Chiovini halálának 30. évfordulójáról megemlékező ünnepség, amely a Menny és Pokol címet viselte, gondolatban összekötve az Isteni színjátékot a szentély freskójával, Aba-Novák Utolsó ítéletével. Ez utóbbiról Kelemen János elnök köszöntője után a Dantisztikai Társaság alelnöke, Takács József és Andrási Erika, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténész hallgatója tartott egy-egy előadást. A freskó merészen kezeli a keresztény ikonográfiai hagyományt, ahogyan Nádasdy Ádám készülő Isteni színjáték­-fordítása is merészen nyúl a dantei szöveghez, amikor annak enciklopédikus és tankölteményi jellegét hangsúlyozza, nem pedig a líraiságát. Az ünnepségen Nádasdy, Dávid Kinga és Mátyus Norbert dramatizálva előadták a készülő fordítás legelső énekét, a délutáni ülésen pedig a fordítás elvei mellett néhány már elkészült ének szövegéről volt szó. Csak hogy érzékeltessem: kérdés volt, hogy a Paradiso II. énekének 41. sorában az ’essenza’ szó vajon a szó skolasztikus értelmében szerepel, vagyis ’lényeg’-ként fordítandó, vagy egy olyan köznapi jelentés dominál benne, amelyet a magyar ’létező’ szó fed le, ami viszont maga is használatos skolasztikus terminusként is.

Azonban a fentiekkel még nem ért véget a délelőtti ünnepség előadóinak sora: Szentandrási Sós Zsuzsanna művészettörténész Chiovini magyar témájú, sokkal klasszikusabb felfogású, hagyománykövető freskóiról beszélt, amelyek izgalmas kontrasztban állnak Aba-Novák munkáival; Réz Lóránt orgonaművész és zeneszerző pedig egyenesen Dan Brown-i ívekeket rajzolt egy nápolyi templomhomlokzat gúláin lévő vésetek, a reneszánsz zeneelméleti elgondolásai és Liszt Dante-szimfóniája között, majd az ünnepséget egy rövid orgonakoncerttel zárta le.

A háromnapos jászszentandrási együttlét ünnepélyessége és komolysága mellett legalább ennyire fontos az oldottsága, vidámsága is. Az estéket, a vacsora utáni kötetlen beszélgetéseket aligha tudnám híven visszaidézni, de az biztos, hogy szó esett arról, mit is jelent ma jásznak lenni, valamint – ismét csak hagyomány és újító szándék viszonyának jegyében – többször is volt szó az egyház és a nők kapcsolatáról, helyzetükről, megítélésükről, a nők pappá szentelésének lehetőségéről. Rengeteget beszélgettünk teológiáról, irodalomról, filozófiáról, sőt: szerelemről – és mindeközben persze Dantéról is, akiben egyszerre van ott mind a négy. Az biztos, hogy nem volt olyan óra, hogy Dante neve ne hangzott volna el; valahogy kapóra jött, bármiről volt is szó, mintha a Színjáték szövege az élethez írott kommentár volna. Ami persze igaz, ahogy igaz minden más remekműre is.