Pasolini életművét a kritika általában négy fő periódusra osztja egy-egy társadalmi réteg, illetve az azok ideológiájával való szenvedélyes és közvetlen kapcsolata alapján. Első költészeti periódusát a friuli közösségek mítosza jelenti, amely az ötvenes évek közepére elveszíti korábbi jelentőségét, és részben életrajzi okoknál fogva szinte teljesen megszűnik. Második időszakát a római nyomornegyedekkel való találkozása határozza meg, s ekkor alakul ki benne az a lumpenproletár-mítosz, ami némi módosulásokkal későbbi művészetén végigvonul. Pályafutásának harmadik időszaka rokonszenvének és együttérzésének kiterjesztése a polgári jólétből kiszorult közösségekre és általában a Harmadik Világra. Művészetének utolsó, negyedik periódusa, a válság korszaka, amelyben írói-költői működése abbamarad és az esszéista Pasolini tanulmányok, újságcikkek egész sorozatával próbál meg kiutat találni ideológiai válságából. Utolsó korszakától eltekintve minden költészeti periódusa elég jól kimutathatóan két külön fázison megy keresztül: az első a mítosz költészete, amit a mítosz válságának a költészete vált fel, amely egyben identitásbeli válságot is jelöl.

Első művészi, szűkebben értelmezve költészeti periódusát a dialektuson történő írás határozza meg, amely választás ideológikus jelentőséggel is bír. Pasolini bár Bolognában (Emília-Romagna) született, a család gyakori költözései miatt gyermekkorát máshol töltötte, s Casarsa della Delizia (Friuli-Venezia-Giulia) lett a fiatal költő eszmlésének színhelye. Pasolini ezt a dialektust tartotta tehát „anyanyelvének”, és első korszakának költeményei is ebben a – még nem tiszta - dialektusban születtek. A friuli dialektus esetében a Tagliamento választóvonalat jelöl, a jobb oldal a keleti területeket jelenti, amelyek távolabb estek a nyugati műveltségtől, s az otteni dialektus éppen emiatt még eredetibb volt, egy olyan nyelv, amelyen addig még soha sem írtak. Ez az az ideológiai vonás, amely a Pasolini kutatás szempontjából is jelentős, hiszen a másik nyelvre történő visszalépés egyben a létezés lépcsőfokain való visszalépést is jelentette.

Első önálló verseskötetét Költemények Casarsának (Poesie a Casarsa) címen, saját költségén, 1942-ben adta ki. Ekkor mindössze húsz éves volt. A kötet valójában a gyermekkorától írt legjobb verseit tartalmazta, s benne volt mindaz a fájdalom, amit egy elmúlt, ideálisnak vélt, régi világ elvesztése miatt érezhetett az, aki egyben a gyermekkorától is búcsúzott.

A jobb ifjúság (La meglio gioventù, Sansoni, Firenze, 1954) című kötete, amely az első kötetének néhány komolyabb versén túl tartalmazta az összes 1939 és ’53 között, dialektusban írt munkáit, már egy kiforott nyelvi és stílusbeli érzékkel bíró művész munkája.

Előadásomban olyan nyelvi és stílusbeli sajátosságokra próbálok rávilágítani, amelyek nemcsak a költő Pasolini művészetének aktuális kérdései, hanem az egységes Olaszország költészetének és irodalmának érdekfeszítő mozzanatai is egyben.

Draskóczy Eszter 1985. május 20., Szeged, Magyarország.
                                  eszter.draskoczy@gmail.com

Tanulmányok

 

    Nelle opere dantesche si evidenziano i molteplici influssi dell’autore delle Metamorfosi. Nella Vita nuova e nelle Rime appare l’Ovidio dei Remedia amoris, ossia l’autore per eccellenza della poesia amatoria. Nel capitolo XXV della Vita nuova Dante lo include tra i cinque poeti classici – i quali compaiono così raggruppati nel canto IV dell’Inferno – presentandolo come l’unico in cui parli “Amore, sì come se fosse persona umana” e attribuendogli dunque il merito di essere non solo il miglior conoscitore dell’amore, ma quasi una sua personificazione. Diverso è invece l’approccio di Dante nelle opere successive. Nel De Vulgari Eloquentia e nella Commedia, infatti, egli appare esclusivamente interessato al poeta antico, in quanto autore delle Metamorfosi: nel De Vulgari Eloquentia (II, VI, 7),formulando il canone letterario, egli pone in primo piano il capolavoro di Ovidio, considerandolo alla pari con l’Eneide e con la Farsaglia: „Et fortassis utilissimum foret ad illam habituandam regualatos vidisse poetas, Virgilium videlicet, Ovidium Metamorfoseos, Statium atque Lucanum.” Nel canto IV dell’Inferno lo troviamo nel Limbo, raggruppato nella schiera dei maggiori poeti classici (Omero, Orazio, Lucano e Virgilio): “Mira colui con quella spada in mano,/ che vien dinanzi ai tre sì come sire: // quelli è Omero poeta sovrano; / l\'altro è Orazio satiro che vene;/ Ovidio è \'l terzo, e l\'ultimo Lucano” (vv. 86-90).

    Nella Commedia l’influenza ovidiana si mostra indisputabilmente forte: Antonio Rossini, l’autore della monografia intitolata Dante and Ovid: A Comparative Study of Narrative Techniques, elenca 251 allusioni alle Metamorfosi.Per capire meglio l’approccio dantesco nei confronti dell\'autore romano, dobbiamo analizzare i diversi modi con cui viene utilizzato il testo ovidiano nell’opera di Dante. A livello microtestuale della Commedia Ovidio compare come un poeta da imitare. Numerosi sono i paragoni tratti dalle Metamorfosi: pensiamo ad esempio al paragone delle rane nel canto XXXII, 31 che trae origine dalle Met. VI, 370-381, o a quello della freccia nel canto VIII, 13-15 che deriva dal libro settimo delle Metamorfosi (776-778). Ugualmente notevole è l’influsso d’Ovidio nel campo delle altre figure retoriche ed espressioni poetiche: anche nel canto XXXIV l’immagine delle ombre che traspaiono come „festuca in vetro” (v. 10) nel gelido lago del Cocito ha il suo antecedente nell’opera d’Ovidio: „in liquidis translucet aquis, ut eburnea si quis / signa tegat claro vel candida lilia vitro”(Met., IV, 354-355). dove si descrive con queste parole il giovane desiderato dalla ninfa Salmace. Ma accanto all’imitazione appare anche il motivo dell’emulazione, anzi Dante enuncia la superiorità della propria invenzione poetica rispetto a quella presente nel poema di Ovidio: Taccia di Cadmo e d\'Aretusa Ovidio, / ché se quello in serpente e quella in fonte / converte poetando, io non lo \'nvidio; // ché due nature mai a fronte a fronte / non trasmutò sì ch\'amendue le forme / a cambiar lor matera fosser pronte.” (Inf. XXV, 97-102.) Forse la più importante analisi riguarda il modo in cui vengono riscritti i miti ovidiani, i quali in alcuni punti della Commedia compaiono come prefigurazioni, “figure” delle metamorfosi dantesche. Nella mia lettura continuerò a trattare i temi proposti da Erich Auerbach, Bodo Guthmüller, Giuseppe Ledda e Michelangelo Picone.

---

Fordítások:

kritikájával

Munkák:        

Magántanítványok olasz és német nyelvből (kezdők és haladók)

magánszemélyeknek.

vonatkozó Súgó fájlok fordítása.

2005 A Péleusz nyelviskola olasztanára (ezen belül: A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és

További tervek:           

            Analizzando una poesia di Guido Guinizelli, il poeta che precede di quasi cinquanta anni molti degli stilnovisti, ho scoperto un parallelo evidente tra i pensieri penetranti dell’opera e tra i pensieri ficiani neoplatonici. (Al cor gentil rempaira sempre amore.. ) Perché Guinizelli descrive circa 150 anni prima della fioritura del neoplatonesimo molti tesi che verrano poi esplicitamente espressi da Marsilio Ficino? Perché Dante nomina Guinizzelli „padre”, dandogli il ruolo di caposcuola di una scuola a ci non poteva partecipare perché era già morto? Cosa è la novità guinizzelliana che lo rende interessante per Dante e altri poeti? Darò risposte a queste domande analizzando la piu famosa canzone del poeta. La mia analisi si basa sulla struttura delle metafore e dei paragoni. che si presentano su tre livelli diversi connessi uno all’altro. Il poeta presenta sia l’amore tramite la donna che la sua relazione con la Divinità tramite la presentazione dell’amore. Egli utilizza, infatti, analogie su tre diversi livelli che si influenzano tra di loro. Il poeta sceglie le analogie dai fenomeni della natura per dimostrare la complessità dell’amore, la relazione fra il cuore gentile o nobile e la donna, fra l’anima e fede della donna. Il livello delle emozioni viene espresso attraverso i quattro elementi e le sue proprietà: fuoco, acqua, aria e terra. Quest’ultima è ulteriormente categorizzata in fango, pietra preziosa, adamàs: in altre parole diamante e ferro. Infine, egli stende paragoni anche usando fenomeni fisici: la luce, le stelle, il cielo, la freddura, il calore e lo splendore. La selva, il doplero e l’uccello riferiscono anche alle emozioni.

1997: Laurea in Lettere conseguita presso l'Università degli Studi di Firenze con votazione di 110/110 e lode. Tesi di laurea dal titolo Leonardo Bruni, Vite di Dante e del Petrarca (rel. Prof. M. Martelli)

2001-2004: Corso Triennale di Perfezionamento Postuniversitario in Filologia e Letteratura Latina Medievale, presso la SISMEL (Società Internazionale per lo Studio del Medioevo Latino)
Nell'ambito del Corso, stage a:- Parigi, Institut de Recherche et Histoire des Textes, Ecole Normale Superieure, Institut Du Cange, Bibliotheque Nationale de Paris- Monaco di Baviera, sede del Thesaurus Linguae Latinae, sede dei Monumenta Germaniae Historica, la Bayerische Staatsbibliothek- Cambridge, University Library

12-15 Settembre 2002, partecipazione al «IV Congreso Internacional de Latín medieval», a Santiago de Compostela.

Dal 1° Febbraio 2009: borsa di studio per la partecipazione al XXIV ciclo del Dottorato di ricerca (di durata triennale) in «Storia e Tradizione dei Testi nel Medioevo e nel Rinascimento» presso il Dipartimento di Medioevo e Rinascimento dell'Università degli Studi di Firenze.

Esperienze professionali
Dal 1998 collaborazione alle ricerche bibliografiche ed onomastiche promosse dalla Società Internazionale per lo studio del Medioevo latino (Firenze), nell'ambito dei seguenti progetti, che richiedono specifiche competenze informatiche nella gestione dei repertori elettronici e delle banche dati dell'Istituto

Compendium Auctorum Latinorum Medii Aevi, repertorio bibliografico riguardante gli autori medievali le cui opere sono databili entro un arco cronologico tra la fine del VI secolo e il primo trentennio del XVI - Medioevo latino, bibliografia di studi storici e letterari mediolatini da Boezio a Erasmo da Rotterdam.

Collaborazione maturata nel periodo 1999-2005 anche attraverso rapporti diretti con le Università di Firenze, Lecce, Salerno, Sassari all'interno di Progetti di Ricerca di Interesse Nazionale del Ministero dell'Istruzione, dell'Università e della Ricerca.

Pubblicazioni

Lotta alla simonia e miracoli nella Vita di Giovanni Gualberto scritta da Andrea da Genova, in «Iacobus. Revista de estudios Jacobeos et medievales» 13-14 (2002), pp. 137-49

Analecta de Hildeberti Cenomanensis codicibus in «Filologia Mediolatina» 10 (2003), pp. 110-22

«Alter Ovidius» o «consarcinator»? Bilancio delle prospettive di interpretazione e nuove proposte di studio su Ildeberto di Lavardin, in «Filologia mediolatina» 13 (2006), pp. 215-27

Hildeberti Cenomanensis carmen 22 Scott, in «Maia» 59 (2007), pp. 514-27

Gregorio da Passignano. «Vita Ioannis Gualberti» (BHL 4400): frammenti di una biografia autentica del XII secolo o falsificazione settecentesca?, in «Hagiographica» XV (2008) 145-75

Saraceni e cristiani in Terra Santa nella «Cronica» di Salimbene da Parma, in «Itineraria». Relazioni di viaggio e conoscenza del mondo dall'Antichità al Rinascimento / Travel Accounts and Knowledge of the World from Antiquity to the Renaissance. Rivista del«Dipartimento di Archeologia, Filologia classica e loro Tradizioni», Università degli studi di Genova, e della «Società Internazionale per lo Studio del Medioevo Latino», 7 (2008), pp. 63-72.

«Iniuriam pertulit»: dell'offesa ricevuta dal beato padre Giovanni Gualberto, fondatore di Vallombrosa, durante il soggiorno a Camaldoli. Testimonianze, reticenze e trasformazioni nella tradizione agiografica, «Medioevo e Rinascimento», 23, n. s. 20, (2009), pp. 71-82

Andrea da Genova, Vita Iohannis Gualberti (BHL 4402), edizione critica e introduzione: tesi a conclusione del Corso Triennale di Perfezionamento Postuniversitario in Filologia e Letteratura Latina Medievale (in bozze per la SISMEL-Edizioni del Galluzzo; attualmente consultabile a Firenze, Biblioteca Nazionale Centrale).

Recensioni:
G. Orlandi, Scritti di filologia mediolatina cur. Paolo Chiesa - Anna Maria Fagnoni - Rossana E. Guglielmetti - Giovanni Paolo Maggioni, Firenze, SISMEL. Edizioni del Galluzzo 2008 pp. XII-916, in bozze per «Studi medievali»

F. Salvestrini Disciplina caritatis. Il monachesimo vallombrosano tra medioevo e prima età moderna Roma, Viella 2008 pp. 468, in bozze per «Archivio Storico Italiano»

Voci di enciclopedie/repertori:
in Compendium Auctorum Latinorum Medii Aevi (500-1500), cur. M. Lapidge - F. Santi, Firenze, SISMEL-Ed. del Galluzzo, 2009
Per il fascicolo III.1 (Conradus Mutianus Rufus- Dominicus de Pantaleonibus de Florentia magister), 25 voci.
Per il fascicolo III.2 (Dominicus de Papia - Erasmus Roterodamus), 20 voci.

Convegni:
Luglio 2001: partecipazione al convegno San Vivaldo e l'eremitismo toscano dei secoli XIII-XV, Montaione (FI), con una relazione dal titolo L'ideale di eremitismo nell'epistolario di Giovanni dalle Celle [inedito].

Giugno 2002: Partecipazione al convegno La devozione popolare (secc. XIV- XVIII) Montaione (FI), con una relazione dal titolo Lotta alla simonia e miracoli nella Vita di Giovanni Gualberto scritta da Andrea da Genova [edito].

Luglio 2003: partecipazione al convegno La Palestina nella coscienza dell'Occidente dal secolo XIII al secolo XVI, Montaione (FI), con una relazione dal titolo Terra Santa e Saraceni nella Chronica di Salimbene da Parma [edito].

Luglio 2006: partecipazione al convegno Il nuovo viaggio in Terrasanta fra basso medioevo e prima età moderna, Montaione (FI), con una relazione dal titolo Il meraviglioso nel «Libro d'Oltramare» di Niccolò da Poggibonsi [inedito].

Luglio 2007: partecipazione al convegno Sacre discordie. Consensi e conflitti negli ordini religiosi fra XI e XV secolo, Montaione (FI), con una relazione dal titolo «... Iniuriam pertulit... »: dell'offesa ricevuta dal beato padre Giovanni Gualberto, fondatore di Vallombrosa, durante il soggiorno a Camaldoli. Testimonianze, reticenze e trasformazioni nella tradizione agiografica [edito].

Settembre 2007 partecipazione al convegno Falsi e falsificazioni (tardo medioevo-prima età moderna), San Miniato (PI), con una relazione dal titolo Gregorio da Passignano. «Vita Ioannis Gualberti» (BHL 4400): frammenti di una biografia autentica del XII secolo o falsificazione settecentesca? [edito]

Settembre 2008 Roberto Angelini - Elisabetta Guerrieri, Le caratteristiche di una scheda C.A.L.M.A. intervento al XII Corso Internazionale di Formazione Bibliografica. Medioevo latino. Metodologie e tecniche bibliografiche. Firenze, Certosa del Galluzzo, 22-26 settembre 2008

Settembre 2009 Roberto Angelini - Elisabetta Guerrieri, Alcune riflessioni sul «Compendium Auctorum Latinorum Medii Aevi», intervento al Tredicesimo Corso Internazionale di Formazione Bibliografica. Medioevo latino. Metodologie e tecniche bibliografiche. Firenze, Certosa del Galluzzo, 21-26 settembre 2009

Cronache di convegni:
Fenomenologia della copia. Convegno di Studi. Firenze, Facoltà di Lettere e Filosofia, 3-5 giugno 2009, in bozze per «Studi medievali»

     Leonardo Bruni (1370ca.-1444) rappresenta uno degli intellettuali di maggiore rilievo nella prima generazione dell\'umanesimo fiorentino. In filigrana delle sue numerose opere in italiano e latino, fra le quali spiccano i due libri di Dialogi ad Petrum Histrum, la Laudatio Florentinae urbis, le Historiae Florentini populi, l\'epistolario, è possibile leggere l\'intreccio delle vicende politiche del tempo, in cui al dominio delle grandi famiglie oligarchiche di Firenze subentrò il principato civile di Cosimo il Vecchio, ma soprattutto le istanze della nuova cultura che proponeva un inedito rapporto con i classici, non solo latini ma anche greci. Il Bruni che, come cancelliere della Repubblica Fiorentina, attraversò da protagonista questo delicato momento di transizione, fu tra i primi conoscitori e traduttori di opere greche, soprattutto le Vite parallele di Plutarco, che nella Firenze del XV sec., riscuoteva grande successo come biografo di personaggi illustri, proposti come modelli di vita activa all\'opinione pubblica e ai governanti dell\'epoca. La stessa tradizione biografica riemerge nel 1436, in coincidenza con la preparazione di un colpo di stato per il rientro degli esuli antimedicei a Firenze: l\'umanista infatti allestì un dittico biografico in volgare, dedicato ai due maggiori poeti del Trecento, Dante e Petrarca, glorie comunali di lunga tradizione per la parte più incline all\'oligarchia magnatizia e antimedicea. Tornano comunque anche in questa occasione i luoghi comuni della consolidata tradizione biografica che trae origine dalle versioni latine dei racconti plutarchiani. 

Benke László Dombóvár, 1976. január 7.
Postacím: 1164 Budapest, Felsőmalom u. 3/E, III. em. 1.
E-mail: benke.laszlo@enternet.hu
Telefon: (20 ) 458 2362; (1) 403 5617

Tanulmányok
1990–1995 Olasz–magyar kéttannyelvű gimnázium (Pécs)

1995–2001 ELTE BTK olasz és hebraisztika szak

2002-2003 Central European University Medieval Studies szak

2005 Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképző Központ idegenvezetői tanfolyam

2003–2006 ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, Italianisztikai Irodalom- és Művelődéstörténet Program.

Ösztöndíjak
1999 A Magyar Ösztöndíjbizottság ösztöndíja a jeruzsálemi Héber Egyetem héber nyelvtanfolyamára.

2003 Yad Hanadiv kutatói ösztöndíj oxfordi könyvtári kutatásra.

2006 A Magyar Ösztöndíjbizottság ösztöndíja olaszországi könyvtári kutatásra (Róma, Siena, Parma).

Munkahelyek, szakmai tevékenység
1998–2006 Olasz-, angol- és hébernyelvtanítás nyelviskolákban és magántanítványoknak.

2000-2005 Hetek közéleti hetilap: külpolitikai újságírás.

2002– Egyéni vállalkozóként tolmácsolás angolul és olaszul.

2003 Focus Kiadó: könyvfordítás.

2003–2004 ELTE BTK Olasz Tanszék: reneszánsz irodalmi szemináriumok.

2005 Idegenvezetés Budapesten.

2005– Sanoma Budapest Zrt., National Geographic magazin: fordítás, lektorálás.

2006– Geographia Kiadó: könyvfordítás, szerkesztés, lektorálás.

2007 Kalligram Kiadó: könyvfordítás.

2007– Presscon Kiadó: olasz magazinok fordítása.

Publikációk

Szakmai publikációk
„A Tóra mint perzsa alkotmány”, Klió 14 (2005:3), 90–96. Recenzió: Seth Schwartz, Imperialism and Jewish Society, 152 BCE–640 CE (Princeton–Oxford: Princeton University Press, 2001).

„Történelembölcselet és zsidó tudományok”, Acta Orientalia 60:2 (2007), 235–237 [angolul]. Recenzió: Te‘uda 20, היסטוריוסופיה ומדעי היהדות, Historiosophy and the Science of Judaism (Tel Aviv: Tel Aviv University, 2005).

„Cum gratia et privilegio: A converso diaszpóra irodalma a ferrarai Biblia tükrében.” In: Rugási Gyula (szerk.), Elváló utak: Rabbinikus és ókeresztény exegézis (Budapest: Jószöveg Műhely, 2008), 242–254.

„Középkori zsidó utazók a Szentföldről.” Múlt és Jövő 2008:2–3, 25–36.

„A bibliai rejtélyek nyomában: Mértékadó ismeretterjesztéssel a szenzációirodalom ellen”, Klió (2009:2), 46–49. Recenzió: Eric H. Cline, From Eden to Exile: Unraveling Mysteries of the Bible c. könyvéről (Washington, D.C.: National Geographic, 2007).

“The Missing Link to Poppaea’s Alleged Jewish Sympathy? Aramaic/Hebrew Graffito to Indicate the Presence of Jewish Slaves at villa Oplontis ‘A’ (the so-called villa Poppaeae)”, [társszerzésben Grüll Tiborral], Journal of Jewish Studies, elbírálás alatt, leadva: 2009. 10.

„Modern felemásság: A conversók vallási identitása”, Múlt és Jövő, elbírálás alatt, leadva: 2009. 12.

„Dávid király palotája”, Klió, elbírálás alatt, leadva: 2009. 12. Recenzió: Eilat Mazar, The Palace of King David: Excavations at the Summit of the City of David – Preliminary Report of Seasons 2005-2007 (Jeruzsálem – New York: Shoham Academic Research and Publication, 2009).Középkori zsidó utazók: Tudelai Benjámin és Regensburgi Petahja útleírásai. (Budapest: Corvina, előkészületben.) [Az útinaplók fordítása jegyzetekkel és előszóval.]

Fontosabb fordítások és szerkesztések
Aviezer Ravitzky, Messianizmus, cionizmus és zsidó vallási radikalizmus (Messianism, Zionism, and Jewish Religious Radicalism, Chicago: The University of Chicago Press, 1996). [Fordítás; megjelenés előtt a Kalligram Kiadónál.]

Rodolphe Kasser, Marvin Meyer, Gregor Wurst (szerk.), Júdás evangéliuma a Tchacos-kódex alapján (Budapest: Geographia Kiadó, 2007). [Szerkesztés és lektorálás.]

Herbert Krosney, Az elveszett Evangélium: Iskarióti Júdás története új megvilágításban (Budapest: Geographia Kiadó, 2007). [Szerkesztés és lektorálás.]

Jean-Pierre Isbouts, A Biblia világa: Képes atlasz (Budapest: Geographia Kiadó, 2008). [Szerkesztés és lektorálás.]

Ruth Ellen Gruber, Utazás a zsidó örökségbe: Útikalauz Közép- és Kelet-Európához (Jewish Heritage Travel. A Guide to Eastern Europe, Washington DC: National Geographic, 2007) [Fordítás; megjelenés előtt a Geographia Kiadónál.]

Szakdolgozatok
The vernacular Bible of Italian Jewish communities from the Middle Ages to the Counter-Reformation Era (Ph.D. disszertáció, ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola, előkészületben).

A comparative study of Jewish and Christian vernacular Bibles in medieval Italy (szakdolgozat, CEU Medieval Studies, 2003).

“L’arme pietose”: L’elemento bellico nei poemi epici di Ariosto e Tasso (szakdolgozat, ELTE Italianisztika Tanszék, 2001).

Zsidó Commedia-adaptációk: Dante hatása Római Immánuel költészetében (szakdolgozat, ELTE Hebraisztika Tanszék, 2001).

A kereszténység születése óta a zsidósággal folytatott vallási polémiák leghangsúlyosabb eleme a két közösség eltérő Biblia-olvasata. Míg keresztények számára az Ószövetség próféciákat és „előképeket” tartalmaz, amelyek a názáreti Jézus szolgálata és kereszthalála során teljesedtek be; a zsidó írásmagyarázat számára a héber Bibliának ugyanezek a versei Izrael hányattatásairól és a nép eljövendő megváltásáról szólnak, vagy éppen teljesen nélkülözik a prófétikus–messianisztikus tartalmat.

A 16. század második felében Itália zsidó közösségeire folytonos nyomásként nehezedett az egyház térítői buzgalma: a Pápai Állam és több észak-itáliai város gettóinak lakóit egyebek mellett szombatról szombatra prédikációk hallgatására kötelezték. A hitközségek védekezésének fő színterei az elemi iskola és a házitanítás voltak, ahol ekkoriban kéziratos olasz bibliafordítások voltak használatban a közösségek legsérülékenyebb része, a „tanulatlanok” – gyerekek és nők – épülésére, akik a héber betűvetést ismerték, de a nyelvet nem eléggé, hogy eredetiben olvashassák a Bibliát.

Az itáliai zsidó közösségek népnyelvi Bibliáit máig nem tárták fel alaposan: csak mintaszövegek jelentek meg belőlük, amelyeket nyelvi elemzésnek vetettek alá. Pedig ezek a belső használatra szánt szövegek a térítői nyomás „ellenszérumaként” is szolgáltak – hogy miként és milyen mértékben, azt a doktori kutatómunkám kísérli meg feltárni.  

    Laurea in Lettere Moderne (indirizzo filologico-letterario).
    Laurea Specialistica in Filologia Moderna. 
  Dottoranda in Scienze storiche, filologiche e letterarie dell’Europa e del Mediterraneo (indirizzo di Filologia e letteratura medievale, umanistica e rinascimentale).

Corsi frequentati
    Seminario di specializzazione Scrittura e comunicazione 5 promosso dall’Istituto di Studi Storici Postali onlus – Prato in collaborazione con Archivio di Stato di Prato (Prato, Palazzo Datini, 1-6 ottobre 2007).
    Workshop Conservare ed esporre: la stima patrimoniale dei beni museali (Milano, Museo Nazionale della Scienza e della Tecnologia Leonardo da Vinci, 17-18 marzo 2008).
    Corso di formazione per operatori museali organizzato dal Sistema Museale della Provincia di Lecco (gennaio 2009 – giugno 2009)
    Terza edizione della Scuola estiva internazionale in Studi danteschi organizzata dall’Università Cattolica del Sacro Cuore in collaborazione con il Centro Dantesco dei Frati Minori Conventuali di Ravenna (Ravenna, 20-26 agosto 2009). Nell’ambito di questa Scuola ho presentato il paper Un frammento dantesco in Archivio Datini.
    I anno della Scuola di Alta Formazione in Filologia moderna organizzata dall’Università Cattolica del Sacro Cuore di Milano, dall’Università degli Studi di Milano e dalla Biblioteca Ambrosiana (a.a. 2009-2010).

Pubblicazioni

L’influenza del pensiero agostiniano nella letteratura: da Dante a Petrarca e oltre in «Scholia», n°1, anno IX (2007), pp. 81-108.

L’archivio del mercante pratese Francesco di Marco Datini (1335-1410) raccoglie un’ampia documentazione che copre un arco cronologico che va dal 1363 al 1422. Dato il carattere vasto ed eterogeneo di tale materiale, risultò evidente, fin dal XVI secolo, la necessità di avviare una catalogazione, unico modo per salvaguardare il patrimonio conservato, come afferma anche lo studioso pratese Cesare Guasti (1822-1889): «un archivio si salva soltanto usando i documenti e tenendoli in buon ordine: con l’uso si scuote almeno la polvere, e con gli inventari si tengon lontane le mani rapaci» (Lapo Mazzei, Lettere di un notaro a un mercante del secolo XIV con altre lettere e documenti, a cura di C. Guasti, I, Firenze, Le Monnier, 1880, ristampa anastatica Prato, Cassa di Risparmi e Depositi, 1979, p. IV). Il merito di aver avviato una inventariazione va agli antichi ordinatori, a cominciare dal pratese Alessandro Guardini, che già dal 1560 iniziò a porre ordine nel vasto complesso documentario datiniano. Nella seconda metà dell’Ottocento l’arcidiacono Martino Benelli diede avvio ad una sistemazione, continuata poi nel tempo dal priore Livio Livi e in seguito da Giovanni Livi, il quale è il primo a predisporre una regolare inventariazione, che sarebbe stata poi ripresa e integrata da Sebastiano Nicastro. Nel primo ventennio del Novecento il canonico Ovidio Ballerini, direttore della Biblioteca Roncioniana di Prato, affrontò un riordinamento del complesso documentario datiniano, apportando notevoli miglioramenti all’inventario e redigendone uno nuovo, tuttora in consultazione. Attualmente è in corso un progetto editoriale per l’edizione a stampa dell’inventario dell’archivio Datini: nel 2004 è uscito il primo volume curato dalla dott. ssa Elena Cecchi, dedicato alla catalogazione del fondaco di Avignone.

Nel frattempo è stato portato a termine l’inserimento dei dati di descrizione archivistica in un sistema informatizzato che copre l’intero archivio, corredato anche dalle immagini ottenute attraverso la digitalizzazione del carteggio. Questo utile strumento di inventariazione e ricerca è stato ufficialmente presentato il 25 gennaio 2008 ed è disponibile sul sito internet http://datini.archiviodistato.prato.it. Il nuovo ordinamento conserva, in linea generale, i criteri adottati dagli antichi catalogatori, che scelsero di raccogliere in ciascuno degli otto fondaci di Francesco Datini (Avignone, Prato, Pisa, Firenze, Genova, Barcellona, Valenza, Maiorca) i libri contabili realizzati e tutto il carteggio commerciale pervenuto, per un numero complessivo di 1085 pezzi. Oltre a questi materiali, furono raccolti anche dei documenti di diversa natura, suddivisi in 107 buste.

La chiesa costruita da Péter Siklósi nel 1333 ha subito due fasi di costruzione e almeno tre rimaneggiamenti nel corso del Medioevo.

Le pitture di Siklós coprono la volta e l’intera zona absidale, inclusa la parte interna dell’arco trionfale. Esaminando gli affreschi dell’abside si possono notare frammenti di affreschi precedenti, la maggior parte del primo affresco è coperta dal secondo.

Pertanto, così come ci sono due fasi di costruzione della chiesa (presbiterio) ci sono anche due fasi di decorazione.

E’ incredibile che a distanza di pochi anni, due o piú gruppi di artisti di ascendenza italiana, si siano susseguiti nella decorazione del presbiterio di questa chiesa e della cappellina del castello, sotto il patronato della famiglia Garai, che dal 1380 si stabilí a Siklós.

Esztergom e Zagabria rappresentano i maggiori siti ungheresi con pitture murarie del secondo Trecento. Sembra che gli affreschi di Siklósi appartengano alla sfera di influenza degli affreschi di Zagabria, che al periodo doveva essere notevole. Allo stesso tempo, il confronto diretto può essere effettuato anche con la pittura di Scuola Riminese.

Le caratteristiche stilistiche di alcuni affreschi ad Esztergom sono molto simili alla fase matura del Tecento Riminese, specialmente al lavoro di Pietro da Rimini.

Il ciclo narrativo degli affreschi delle due pareti maggiori a Siklós, rispecchia lo stile di rappresentazione di Altichiero, e gli apostoli non occupano lo stesso spazio che avrebbero dovuto occupare in un’affresco ungherese, vedere ad esempio l’abside della rotonda di Hidegség, Bántornya, Mártonhely, Ócsa.

Nella seconda fase della decorazione, l’affresco segue i ritmi architettonici dell’abside stessa, archi e aperture. Troviamo l’inserimento di elementi architettonici illusionistici, come le colonnine tortili.

I restauri hanno dimostrato come gli affreschi siano stati eseguiti con la normale tecnica italiana, la cosidetta Giornata, e le fasi della pittura sono state esattamente ricostruite.

Appena pronta una sinopia, la prima unitá di elementi decorativi e lo sfondo, venivano immediatamente eseguiti, poi ovviamente le figure, ed infine i volti, generalmente in unitá separate.

Le figure di Siklós sono caratterizzate da un’espressione di un momento fugace. La bocca di qualche personaggio è aperta a indicare: parola e vita.

Il punto di partenza di questo stile è l\'arte di Altichiero; il Maestro di Siklós probabilmente conosceva le sue opere, perché questo stile era filtrato attraverso i piccoli centri del Nord Italia e del Tirolo.

La chiara connessione italiana nelle maestranze degli affreschi ungheresi a Siklós, di tutti e due i periodi, fornisce un buon punto di partenza per il riesame del caso dell\'impatto costante dell\'arte italiana nella pittura ungherese. Essendo il periodo di Sigismondo ancora largamente poco esplorato, il mio intento è quello di ricercare documenti dell’epoca che avvalorino la presenza di pittori italiani sul suolo ungherese

Már az ókori Hellászban is többféle megközelítése létezett az álmoknak: egy úgymond tudományos, filozófiai-pszichológiai jellegű és egy sokkal inkább gyakorlatias, álomértelmező, -magyarázó felfogás. A kétfajta szemléletmód sokáig egymás mellett élt és fejlődött, az előbbi a felsőbb rétegek kiváltsága maradt, az utóbbi pedig az alsóbb rétegek igényeit elégítette ki, ám hatással volt a „tudósok” elméleteire. 

Az álmot nem egy összetört egész nyomtöredékeinek tekintették, hanem precíz és kerek, jóllehet esetlegesen félrevezető üzeneteknek, amelyeket a létező kódok alapján lehet megfejteni. Az üzenetek az álmodónak vagy valaki másnak a jövőjével függhettek össze, ezért próféciákként értékelték őket, ugyanakkor tudták, hogy ez könnyen csapdát is jelenthet. Ezzel együtt nem lehetett őket figyelmen kívül hagyni, értelmezésük szükségszerű volt.

A különféle álmokat hármas szempontrendszer alapján lehet elkülöníteni egymástól. Ez a három ismérv a következő: a) tartalmi-szemantikus, b) strukturális-szintagmatikus, c) funkcionális-pragmatikus ismérv.

A tartalmi szempont alapján beszélhetünk térítő álmokról, túlvilági vagy épp üzenetközlő látomásokról, a cselekmény-előrejelezés szempontjából pedig agnosztikus és prognosztikus ellentétéről. A strukturális kritérium adja az allegorikus-theorematikus ellentétpárt, miszerint az álom az igazságot, a jövőt eltakarja, fátylon át mutatja, vagy nyíltan feltárja. A funkcionális ismérvek az unde veniunt somnia kérdésből adódnak: szellemi vagy pszichoszomatikus eredetűek-e, az álom szemfényvesztés, kinyilatkoztatás vagy érzéki csalódás-e. Ezek a kritériumok azt is lehetővé teszik, hogy a valóban jelentéssel rendelkező történések megkülönböztethetőek legyenek a jelentést csak feltételező irodalmi szerkezetektől.

Álom, éjszaka és halál régóta kapcsolódik össze: az ókori álomisten, Hüpnosz a Halál és az Éjszaka gyermeke volt. A barokk eposzokban az álom mindig különleges helyet foglalt el, ebből következően feltétlenül jelzésértékű az alvás hiánya is. A leírt álomlátás az említett művekben mindig valamilyen üzenetet közvetít, befolyásolja a cselekményt, kapcsolatban áll a jövővel. A szereplők ugyanakkor ritkán szoktak pusztán az alvás kedvéért, emberi szükségleteik kielégítésére aludni. Akik alszanak, majdnem mindig vagy negatív szereplők, vagy épp rosszban sántikálnak. Daniel Rolfs Ariosto-tanulmányában kimutatta, hogy az Eszeveszett Orlandóban az álmok a valóság félreértelmezésének szimbólumai, ilyenformán Ariosto meglehetősen negatív képet fest az alvásról és az álmokról.

Az eposzok két központi motívuma a hősiesség és a szerelem: a hősiesség az álommal állítható párba, a szerelem pedig az álmatlansággal. A különféle irodalmi szövegekben számtalan dolog tarthatja ébren a szereplőket, a lista igen változatos: kéjvágy, szenvedés, arrogancia, szerelem stb., de minden esetben a szereplők saját nyughatatlan szenvedélyei, a különböző affektusok azok, amelyek nem hagyják őket nyugodalmat lelni: aludni. 

Ariosto eposzának álomvonatkozása az olasz szakirodalomban gyakran előkerülő kérdés a benne található számtalan álomhoz kapcsolódó epizód miatt, azonban a műben az álmatlanság jellemzőbb az álomnál. Pusztán az Eszeveszett Orlando alapján is jó képet alkothatunk Ariosto álom-, de leginkább álmatlanságfelfogásáról. A legszembetűnőbb azon szereplők csoportja, akiket saját bűnös szerelmi vágyuk, legyőzhetetlen kéjvágyuk nem hagy nyugovóra térni. A bujaság önmaga sohasem alszik – írja Ariosto –, és a szereplőit is ez tartja ébren.

Fordítások: Közreműködés drámák fordításában (olasz – magyar, magyar – olasz): Európa a színpadon - 27 fiatal uniós szerző egyfelvonásosa c. antológia

 

 

In my presentation I will attend to draw a closer picture of Giorgio Pressburger\'s Jewish characters by presenting the historical and economical background which concern the Jewish population of the eighth district of Budapest before World War II and the postwar years up to the emigration of the author in 1956. I will also introduce the socio-psychological nature of this unique ethnic minority which has strongly affected the works of Mr. Pressburger.I will closely analyse the nature of the Jewish family and its social relations.

 

            A comparison will be drawn between Pressburger\'s and another well-known Jewish author, Bernard Malamud\'s art of writing about Jews of poor background. There are a lot similarities, yet a great difference in the perception of the Jewish soul between the two highly talented artists.

 

            The unique microcosmos of the eighth district depicted in Pressburger\'s writings still thrives on in our days even though the number of the Jewish community has diminished enormously due to the religious disillusionment after the Holocaust. The synagogue of Nagyfuvaros Street is still the heart of the existing religious community over-extending the borders of the eighth district. Many Jews visit this synagogue because it restores a specific atmosphere of the old days which cannot be felt elsewhere. The essential members of this community still bear a strong resemblance to the characters of the short stories discussed in the lecture.

  
 Finally I will present my interview with the Rav Alfréd Schőner who is the rabbi of the Jewish Theological Seminary also located in the eighth district. He has known Giorgio Pressburger from childhood and he provides a lot of thought-provoking ideas of the author and his era.

• i presupposti

• e le conseguenze culturali

Conclusione:

automaticamente ne\' autorevolezza ne\' qualita\'

A XVIII. századi Benedetto Marcello velencei  zeneszerző talán legkülönlegesebb műve  az Estro poetico armonico zsoltárparafrázis-sorozat: a zsidó vonatkozású zenetudomány számára megkerülhetetlen jelentőségű az a lejegyzett 11 zsinagógai intonáció, amit valószínűleg a velencei német ill. spanyol hagyományú zsinagógákban hallott.  

Vajon mi indította a jelentős mestert hagyományos imadallamaink és egy kéziratban megtalált görög archaikus énekek világa felé, azt a komponistát, akiről Velence konzervatóriumát nevezték el, aki egy több mint ezeréves múltra visszatekintő művelt patrícius családba született, hozzá hasonló hírű komponista a testvére, nélkülöznie sohasem kellett, városvezetőségbeli tag, polai kormányzó és szépíró, sőt jogász is volt egyszemélyben?! Elemzői szerint minden zenei műfajban, amivel foglalkozott jelentőset alkotott.¹  

Fiatalkori tobzódás után fogott bele legnagyobb vállalkozásába az Estro poetico armonicoba.  50 zsoltár feldolgozására kapott a sorstól  lehetőséget.. A mintegy 8 kötetnyi sorozat teljességében tartalmazza a zsinagógákban gyűjtött dallamokat, de nemcsak tartalmazza, hanem a mű részévé is teszi! Perfekciójára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a héber szövegaláírásnak megfeleltetve változtatta meg a kotta írásirányát, azaz jobbról balra halad szöveg és dallam egyaránt. (Ma rosszabb a helyzet, mert a héber nyelvű kottakiadás ragaszkodik a balról jobbra olvasásképhez, miközben a kottakép alatt a szótagokat jobbról balra ellenirányúan lehet csak olvasni…)  A tizenegyszer felcsendülő imaintonációk után az adott dallam motívumával indul a marcelloi folytatás. (lemezhallgatás)² 

A tudományos igényességgel író zeneköltő összehasonlító zenetörténeti erényeket is csillogtató előszavában – miközben Bachra és a nagy antik gondolkodókra is hivatkozik³ - igen fontos és tanulságos szempontokról olvashatunk. A bibliai textus olaszra fordítása Girolamo Ascanio Giustiniani műve, aki a zsoltárszöveget tartózkodó mennyiségű ékítményekkel bővítette az érzékletesség érdekében. Ez a szövegtöbblet nem önkényből, hanem a leghitelesebb kommentárok alapján íródhatott csak: e szabad versformájú, kötetlen metrumú, rímeket kerülő versek a szentírási előadásmódra hivatkoznak. Megtudhatjuk, hogy célja volt a templomi zene stílushelyes megszólalásának a visszaállítása. Tudatosan kerülte a színpadias zenei és szövegkönyvi megoldásokat. Eszménye a szöveghez tartozó változatos és ünnepélyes stílusú, lényegtelen motívumokat mellőző, súlyossággal bíró, az antik szertartást idéző templomi éneklés volt: egy- maximum kétszólamú letét, hogy a közösség hozzákapcsolódhasson. Az érzelmeket és szenvedélyeket felkeltő egyszólamúság jelentőségében a zsidókra, a jeruzsálemi szentélybeli szertartásra, a föníciaiakra és görögökre, Platónra egyaránt hivatkozik. Megtudhatjuk tőle, hogy a XI. század előtt a még több különböző hang éneklése is azonos dallamot alkotott. A hangszerkíséret is ennek az azonosságnak jegyében szólt és csak ritkán tért el tőle, egy-egy hang erejéig mindössze. Véleménye szerint az extrém szélsőségű hangmagasság, az ellenpontozó többszólamúság inkább  lankasztóan hat a figyelemre, ami célját tévesztené a rítusban, ahol mindenki tevékeny jelenléte lenne az elvárt cél. A szoprán hangon való kiemelkedés helyett az altfekvés mindennapi emberhez közelebb álló hangi tartománya jut nagyobb szerephez. Nagyjelentőségűnek tartja az egyszerre megszólalás effektusát, ügyelve a szavak egyidejű kiejtésére, és egy-egy érzelmi motívumnak modus-ként való megszólalására. (vö. a nuszakhhal).

( a cappella éneklés: בצאת ישראל,  מעוז צור ישראל )⁴

Vizsgálódásunk középpontjában természetesen a gyűjtés áll. Bármennyire is az antikvitás zenei eszményében gondolkodik Marcello, bizonyára maga is észrevette, hogy választott imadallamaink korántsem sem olyan archaikusak, mint az a kor, aminek  szakrális zenei gyakorlata ideaként jelenik meg elképzelésében. (Néhány példa énekelve)

Megállapíthatjuk tehát, hogy az ő felfogásában a vallásos éneklés hangütése, használatának mikéntje a lényeges, röviden a templomi stílus. Figyelemre méltó megjegyzése, hogy az ún. hangszépség sem kap elsődleges szerepet elvárásában: a funkcionalitás, a mindenki éneklésének fontossága következtében a hallgatói szerep helyetti aktív részvételi jelentőség írja felül a hagyományos előadó és hallgatója bevett  szempontrendszerét. „… nem kell azt gondolnunk, hogy ha az egymástól elütő és fülsértő hangok, melyek durván rezegtetik meg a levegőt, nagymértékben keserítik is a hallásunkat, ne tudnának ugyanakkor gyönyörűséget is szerezni a fülnek, amikor tökéletesen szabályozottak és egybehangzóak.”

Eszmefuttatásában a kivonulásra és a tengeren való átkelés csodájára éneklés a zsidóknál egyazon dallamon történt, „Mózes nem egyedül, hanem Izrael fiaival együtt énekelt”. A többkórusos, 24 hangszeres szertartási zene Dávid és Salamon uralkodása alatt fejlődött ki. 

A zsoltárok előadásáról való elvárásában pontos és önkényes díszítés nélküli játékot kér „abból a meggondolásból, hogy I-tennek énekelnek isteni dolgokról, melyeket a szép hang mesterfogásai helyett inkább az áhítatos és töredelmes szív bűnbánatával és szeretetével kell kifejezni.” 

(a cappella éneklés: לכה דודי,  שופת כל הארצ,  קדיש)⁵

Marcello következetes elképzeléséhez a hangszeres felrakás tekintetében is. Néhány hangszeres kísérettel ma szinte kizárólagosan korhű hangszereken szólalnak meg vonzó, és mégis szokatlan áriái, együttesei. Énekeseitől sokat követel - talán ellent is mondva az előszavában írtaknak. A koloratúrkészség még itt sem hiányozhat, nagy ámbitusú, váratlan oktávfeletti hangközei énekelését akár  \"nyaktörőnek\" is minősíthetjük. Az Estro poetico armonico egyik szólóbasszus zsoltára pl.  C-f’ ambitusú ( két oktáv és egy tiszta kvárt terjedelmű). E bravúrosság inkább világi kantátáit jellemzik, de szokatlan és nagy hangközeiről magam is szereztem előadói tapasztalatot e mű kapcsán. 

E számomra is különös feladat egyik kihívását a korhű A hang alapján való hangmagasság szerinti éneklés jelentette: a felkészülés elején még a régi zenében megszokott 415 Hz-s A hangolásban tanultam e rövid intonációkat, de a későbbiek során kiderült, hogy Velencében 440 Hz feletti hangolással is muzsikáltak. Ez kisszekunddal magasabban történő éneklést jelentett a felkészülés kezdetéhez képest. E kíséret nélküli megszólalások, mint egy antifonális quasi recitativo kerültek e motívumok alapján – mint már említettem - a kibontott folytatás elé. (Zenei példa: 118. zsoltár 21. mondata אודך כי עניתני ; Cui l’empio)  

Az Estro poetico armonico  fogadtatása Itálián kívül és belül egyaránt nagy lelkesedést váltott ki; az igen szigorú Mattheson valósággal áradozik a műről.  A  sikert  a mű több helyen való műsorra vétele követte. Egy-egy zsoltártéma motívuma idézésre talált Rossininél és Verdinél is, sőt Respighi még át is írta egyik kantátáját. 

A historikus zene mai újravirágzása idején itthoni vonatkozásban a Cappella Savaria és az Affetti Musicali együttesek előadásait érdemes említeni: 1992-ben a Harmónia Mundi - Quintana közös gondozásában megjelent cd-lemezen kiemelkedő nemzetközi szólista gárda énekelt az előbbi együttes muzsikusainak közreműködésével, Németh Pál művészeti vezetésével. ( Zenei példa: A chiunge tal) 

Összegezve: úgy tűnik, hogy a zeneszerző értelmezésével kiegészített marcelloi gyűjtés értékes pedagógiai segítséget kínál: a zene itt nem önmagában áll, hanem eszköz. Egybecseng a zsidó szellemű oktatás és imádkozás céljával: kifejlesztett képességeink, tudásunk az Ö.való közelségének keresését és dicsőítését szolgálják. 

MA Licentia Philophia theoretica, Metaphisica et Epistemologia, Pontificia UniversitasGregoriana, Roma. Magna cum Laude

BA EcSc,(szákközgazdas) Külkereskedelmi Főiskola di Budapest, Vörös Diploma (Summacum Laude)

BA in Theologia (Kateketa és lelkipasztor munkat.), Summa cum laude, Budapest

BA in Theologia Dogmatica, Summa cum Laude, Sapientia, Budapest-S.Anselmo, Roma

PhD cand. Kánonjog PosztGradualis Intezét

PhD cand. Történelemtudományi Doktori Iskola

Publikációk

Index verborum et terminorum Corpus iuris canonici, Budapest 2009

Monografia:
Regnum Imbecille Est, Budapest 2009 (középkori magyar törtenelem, Árpád-haztol Anjouig)

Forditás:
Szilágyi Csaba, Adriano, il favorito dell’imperatrice Plotina (Riflessioni sulla questionedell’adrogazione di Adriano), magyarbol olaszra.

Szakcikkek:
La profanazione delle sacre speci ed il canone 1367

L'Ecclesiologia di Ireneo e Cipriano della Chiesa pre-Nicena

Storia del diaconato femminile nella Chiesa orientale

Dal “subsistit in” al documento di Ravenna, per un ecumenismo rispettoso dell'Ecclesiologia

Válaszok a világgazdasági válságra keresztény szemmel, PPKE (vincitore del 2. premio)

Storia dello sviluppo della traditio apostolica nella chiesa dei primi secoli

St.Ireneus Trinitarian theology, with the help of computational linguistic

God in a Mirror: the human being as Image of the trinity in St.Augustine

God's self communication to His image in Summa Theologica Ia 43, Ia 93, Iia Iiae 23 a.2.

Konferenciák:
A részhegyházak belső rendje, PPKE KJPI, 2009

La divina Eucaristia nel Diritto Canonico Orientale, Bratislava 2009

A historia domus mint a plébánia működését összegző forrás, 2009 MKT

L\'informatica umanistica é un campo di studio, ricerca, insegnamento che nasce dall\'intersezione di discipline umanistiche e informatiche; è una disciplina metodologica e interdisciplinare. Comprende ricerca, analisi, sintesi e divulgazione della conoscenza attraverso i media informatici. L\'informatica umanistica studia come i media digitali influiscono sulle discipline nelle quali sono utilizzati e come le discipline umanistiche contribuiscano nella conoscenza dell\'informatica. L\'interdisciplinarità dell\'informatica umanistica può essere comparata alla letteratura comparata in relazione agli studi letterari. Comprende esperti sia nella ricerca che nell\'insegnamento in tutte le arti tradizionali e le discipline umanistiche (storia, filosofia, diritto, linguistica, letteratura, arte, musica, ecc.) specialisti in editoria elettronica e calcolo computazionale, in conservazione dei dati, e information retrieval.

Nel mio intervento cercheró di mettere in risalto gli obiettivi e la metodologia dell\'informatica umanistica.

L\'obiettivo di molti ricercatori in scienze umane digitale è quello di cominciare a integrare la tecnologia

nelle loro attività scientifica, come l\'uso di testo-tecniche analitiche; GIS; collaborazione basata sulla conoscenza; giochi interattivi e multimediali nel campo della ricerca e insegnamento della storia, la filosofia, la letteratura, gli studi religiosi o sociologia.

L\'informatica umanistica è definita epistemologicamente da due domande:

• come sappiamo ciò che in qualche modo sappiamo,

• e (per citare Lisa Samuels), come si immagina quello che non sappiamo.

Essa è definita metodologicamente dalla convinzione che i mezzi di conoscenza del processo, la dispersione, e la raccolta sono comuni tra le discipline che compongono le arti liberali.

John Unsworth definisce queste attività comuni, come: scoprire, annotare, confrontare, riferire, campionare, illustrare e rappresentare.

La maggior parte dei ricercatori in tutte le discipline é d\'accordo con la teoria di padre Roberto Busa, che l\'effetto primario di informatica non è quello di accelerare il ritmo della ricerca umanistica, ma piuttosto a fornire nuovi modi di approccio e di nuovi paradigmi per i problemi duraturi nello studio delle umane manufatti culturali

L’italofilo Jenő Péterfy (1850-1899) era un estetologo nella seconda parte dell’Ottocento. Scrisse saggi precisi ed accurati nei quali apparivano parecchie idee del decadentismo.

     L’interpretazione estetica della religione fu un tratto caratteristico del decadentismo. Secondo Schopenhauer l’arte è la consolazione moderna nelle sofferenze della vita terrena. A detta di Joséphin Péladan le opere di Giotto, Fra Angelico, Michelangelo e Leonardo dimostrano la verità della fede.

     Péterfy, nel 1886, scrisse un saggio che tratta Dante su questo aspetto. Per Péterfy il carattere artistico era più importante che i codici religiosi: «Ci sono figure nella Commedia che ci deliziano, anche in caso che eventualmente non siamo al corrente che la ruota è l’attributo di Santa Caterina [...] L’allegoria è una composizione artistica.» (Questa interpretazione è completamente contraria di quella che Dante scrisse sulla sua poesia nel Convivio.) Secondo Péterfy, chi vuole leggere Dante, deve amare l’Italia, e anche nutrire una certa «simpatia artistica» per il cattolicesimo. Quindi Péterfy menziona insieme l’Italia e l’interpretazione estetica del cattolicesimo. Anche il scrittore Miklós Szentkuthy – un tardo decadente – riteneva il tratto artistico del cattolicesimo come un fenomeno italiano nel Szent Orfeus breviáriuma.

     Nel caso del italofilo Péterfy è molto interessante una mancanza. Malgrado sotto il punto di vista del decadentismo apprezzasse Dante, non studiava i poeti decadenti italiani. Questo può essere in relazione a un altro aspetto del suo saggio su Dante. Péterfy considerava Dante il pioniere del rinascimento: «Dante fu il primo artista moderno nella cui mente fuse forma [...] quello che aveva visto, sentito nel mondo. Fu la prima grande personalità che si interessava all’imago anche sotto l’aspetto artistico, e nella cui immaginazione si aprì una nouva prospettiva, anche se nel suo animo le idee [...] medioevali furono molto forte.» Questa interpretazione somiglia molto a quella di Jakob Burckhardt. Sabbene sia contestata da parecchi saggisti come Peter Burke, questa considerazione è molto importante sotto il punto di vista del decadentismo. Quando Péterfy dice della Commedia che «Nella mura gotiche si apre sempre una fessura, attraverso la quale si vede oltre alla luce della gloria la luce d’oro della vita», mette in relazione lo stile della secessione e quello del rinascimento, anche esprimendo la sua affezione per la letteratura serena. Il culto della morte – che era spesso benvoluto dai decadenti – gli dispiaceva. Preferì il ritratto di Dante dipinto da Giotto a quello creato da Gustave Doré, poichè secondo lui «nel disegno di Doré Dante è l’amarezza incarnata, c’ è un espressione estrema che [...] riflette non il gioco dell’animo ma la pietrificazione di quello.» Si vede che malgrado il gusto di Péterfy fosse influenzato dal decadentismo, un certo elemento di questo – il culto della morte – gli dispiaceva.

     La letteratura moderna, decadente ungherese all’inizio del Novecento aveva spesso (non esclusivamente) una carattere serena. Nei racconti di Kosztolányi, Krúdy e Gyula Szini, la disarmonia si fonde spesso in comico o allegria. Nei saggi di Amedeo di Francesco e Péter Sárközy ci sono innumerevoli esempi che dimostrano che in questo periodo nella letteratura ungherese l’Italia spesso serviva come un mito sereno.

     Il decadentismo fu un movimento che includeva molte convenzioni letterarie (anche contrarie, come Richard Gilman asserisce), e i decadenti ne potevano scegliere. Questa scelta non aveva soltanto basi tematiche, ma c’erano alti importanti punti di vista. Alcune persone (come il circolo di Mallarmé) ritenevano il perfezionismo idispensabile. Il loro ideale era di creare forme chiuse ed evitare tutto quello che era superfluo o retorico. Nella rivista Nyugat, c’era una ricchezza particolare di sonetti – una forma che offre buona opportunita per realizzare l’idea del perfezionalismo. Per Péterfy che scrisse le sue critiche dal punto di vista del perfezionismo, lo storico dell’arte Giovanni Morelli era un punto di riferimento importante. Nel 1888 Péterfy publicò una recensione sul libro Le opere dei maestri italiani nelle gallerie di Monaco, Dresda e Berlino, che Morelli ebbe scritto con lo pseudonimo Lermolieff. Apprezzava Morelli poiché egli aveva mostrato la «grammatica della lingua dell’arte» e ebbe visto l’essenza dell’arte non nei temi, ma nei dettagli formali.

     Insomma, la religione di carattere estetico, la serenità e il perfezionismo furono per Péterfy i più importanti elementi della cultura italiana.

Università degli Studi di Salerno -  Specializzazione in Archeologia Classica, Orientale e Medievale (a.a. 2004-2006/2009-2010)

Università degli Studi dell’Aquila Dottorato di ricerca in Archeologia Medievale (a.a. 2006-2009)

Università degli Studi di Firenze Master in “Restauro dei manufatti architettonici allo stato di rudere” (a.a. 2002-2003)

Università degli Studi “Suor Orsola Benincasa” di Napoli Laurea in Conservazione dei beni culturali (a.a. 1996- 2002)

Pubblicazioni
“Vita nei castelli irpini al tempo dei Normanni”, in L’Irpinia illustrata, 2 (2003), pp. 108-111

“La caccia al tempo dei Normanni”, in Le architetture fortificate di epoca normanna. Un problema di conservazione, a cura di S. Franceschi e L. Germani, Firenze 2003, pp. 109-111

“Le terre del castrum nel Mezzogiorno normanno”, in Quaderni Medievali, 58 (2004), pp. 63-82

“Giochi d’aste nel Mezzogiorno normanno”, in Schola Salernitana, 9 (2004), pp. 49-58

“Castel Capuano”, in Pietre tra le rocce. Colloqui internazionali “Castelli e città fortificate”. Storia, recupero, valorizzazione. Catalogo della mostra, Università di Salerno, Fisciano 30 aprile-14 maggio 2004, a cura di F. Ribera, Firenze 2005, pp. 149-156.

“Castel Capuano”, in Viaggio attraverso le fortificazioni di Napoli dalle origini al XVIII secolo. Catalogo della mostra permanente, a cura di L. Maglio, per Istituto Italiano dei Castelli – Castel dell’Ovo, Napoli 2004, testo su CD-rom.

cronaca di incontro di studio “Gregorio Magno, L’impero e i regna – Salerno 30 settembre – 1 ottobre 2004”, Rivista di Storia della Chiesa in Italia, 2 (2005), pp. 589-591

“Dadi, scacchi e tric-trac: la ludicità nel Mezzogiorno normanno”, in Ludica. Annali di storia e civiltà del gioco, 11 (2005), pp. 19-27

in corso di stampa “Riardo”, in Archeologia dei castelli nell’Europa angioina (sec. XIII – XV). Atti del convegno internazionale, Università degli Studi di Salerno, Fisciano - 10-12 Novembre 2008, a cura di P. Peduto e A.M. Santoro.

in corso di stampa “Il sistema delle acque”, in Il castello di Nocera in provincia di Salerno. Suggerimenti per la messa a punto di un metodo per lo studio della sua evoluzione storica, architettonica ed ambientale, a cura di A. Corolla, R. Fiorillo, Firenze, pp. 67-78.

in corso di stampa “E se fossero scacchi…” in Ludica. Annali di storia e civiltà del gioco, 13-14 (2010), pp. 162-163.

Nell’ambito delle ricerche di dottorato che hanno avuto per oggetto la storia e le tecniche costruttive di infrastrutture idriche nelle fortezze dell’Italia meridionale, in particolare della Campania tra VI e XV secolo, si intende offrire una panoramica del contesto culturale in cui si sono mossi committenti e costruttori, analizzando sia le principali teorizzazioni di idraulica a loro disposizione, sia i modelli strategico-militari di riferimento. D’altro canto, verranno delineati i rapporti tra committenza e maestranze, alla base della circolazione di queste da una sponda all’altra del Mediterraneo. Proprio tale mobilità ha costituito, a partire dal medioevo, uno dei fattori più significativi della trasmissione e dello sviluppo del sapere tecnico. Per concludere, sarà offerto un approfondimento sulle figure dei costruttori, inquadrandone l’estrazione sociale ed etnica, la formazione e le specifiche competenze.

Il mio lavoro ha come oggetto le stampe prodotte in Italia, e in particolare a Roma, aventi come soggetto il motivo decorativo della grottesca e la loro influenza sulle stampe di analogo soggetto stampate in Francia. 

La nascita e lo sviluppo delle grottesche sono stati ampiamente dibattuti nell’ambito della storia della pittura, mentre nel settore della stampa sono state studiate per lo più in funzione dei singoli autori o dei singoli contesti storico culturali. È necessario, dunque, affrontare il fenomeno come genere e seguirne l’evoluzione a partire dalla loro nascita a fine Quattrocento, poi negli anni in cui l’equipe di Raffaello ne offre una nuova interpretazione nelle imprese decorative dei palazzi vaticani e infine nel periodo successivo alla morte del maestro, quando questa tipologia di decorazione si consolida e si diffonde a opera di allievi e seguaci. Il materiale a stampa ha la sua importanza perché proprio nel Cinquecento il mercato editoriale conosce una diffusione senza precedenti su scala europea e diventa veicolo del gusto nelle botteghe di artisti e artigiani e nelle dimore dei collezionisti. 

Si sono prese in considerazione le singole stampe e le serie pubblicate nel corso del secolo in Italia e in Francia, consultando i fondi della Biblioteca di Archeologia e Storia dell’Arte e dell’Istituto Nazionale per la Grafica di Roma, della Bibliothèque Nationale de France e della Bibliothèque des Arts Décoratifs di Parigi. La scelta di partire dall’ambito romano nasce dal fatto che qui operano le imprese editoriali più rilevanti per il mercato italiano delle stampe (si vedano la bottega Raimondi e le stamperie di Antonio Salamanca e Antonio Lafrery), mentre a Parigi si conservano le collezioni più importanti di Francia. Per le altre collezioni europee si sono consultati repertori e database online. 

Le fonti documentarie relative agli incisori sono piuttosto rare e gli scarsi dati biografici rendono difficile individuare gli archivi potenzialmente utili. Per gli editori e i mercanti di stampe restano alcuni inventari post mortem, i due cataloghi di vendita di Lafrery e dei Vaccari, per quanto in quest’ultimo caso si tratti già dei primi anni del Seicento. Si sono conservate anche alcune note di vendita utili per attestare le relazioni commerciali. Il limite di queste fonti è che le stampe di soggetto decorativo vengono descritte genericamente per soggetto (grottesche, cartouches, fregi, eccetera) ma raramente in relazione all’autore o al disegnatore. 

In un simile contesto assume una grande rilevanza l’analisi del linguaggio decorativo. I cambiamenti nei soggetti raffigurati tracciano un percorso chiaro che dall’interesse antiquario tardo quattrocentesco ancora impregnato del gusto per il fantastico, passa per l’interpretazione più naturalistica e aderente ai modelli archeologici del momento raffaellesco per poi condurre al consolidamento di questa maniera negli anni successivi. In Francia, tra riprese puntuali e libere rielaborazioni, è evidente un aggiornamento immediato su questi cambiamenti. Le differenze dei formati, della qualità e il progressivo prevalere delle serie sulle singole tavole ci dà invece l’idea dell’evoluzione del mercato. Il confronto con i modelli pittorici e con i disegni (schizzi preparatori e sketchbooks) è fondamentale per stabilire influenze e differenze. 

Il lavoro condotto fino a ora ha confermato che le stampe si evolvono di pari passo con le pitture, che ricoprono il ruolo indiscusso di trendsetter per gli stili e i soggetti, ma raramente ne offrono una copia. Sono piuttosto dei repertori che mostrano motivi à la page presi da pitture o anche da altre stampe e li rimontano in composizioni autonome, offrendo una sorta di grammatica della grottesca. Si è rilevato che la diffusione dei modelli decorativi su larga scala inizia con Agostino Veneziano, complici l’evoluzione del mercato e la fortuna della scuola di Raffaello: autori come Jacques Androuet Du Cerceau e René Boyvin riprendono fedelmente alcune delle stampe di primo Cinquecento, mentre della fase tardo quattrocentesca ereditano solo singoli stilemi. Anche la serie di Enea Vico è ampiamente diffusa e copiata, per esempio da Domenico del Barbiere. 

È importante osservare anche la specificità del metodo di lavoro degli incisori nell’affrontare i temi decorativi: essi accostano molto liberamente motivi d’invenzione e motivi desunti da altre fonti senza necessariamente dichiararlo. Agostino Veneziano e Marco Dente incidono le opere di Raffaello sulla base dei disegni forniti dal maestro quando si tratta di temi religiosi, storici e mitologici, ma per le decorazioni inventano i soggetti autonomamente. Lo stesso Enea Vico, molto rigoroso nelle sue opere di carattere antiquario, dichiara di aver tratto le sue grottesche da affreschi antichi quando vi si trovano, invece, motivi derivati da Giovanni da Udine o invenzioni dell’incisore. 

Tutti questi dati posso aiutarci a comprendere le scelte di gusto, la percezione che i contemporanei avevano della decorazione e la destinazione di queste stampe. Se ulteriormente indagato, questo materiale può offrire un contributo a quella parte della storia della stampa che più era indipendente dalla preminenza della pittura, ma che era parte integrante del lavoro quotidiano di artisti ed editori.

A protestáns reformáció itáliai fejezete alig ismert. Az olasz közgondolkodás ma is úgy tudja, hogy protestantizmus Itáliában nem volt és nem is lesz. Még a második világháború után is elképzelhetetlennek tűnt akár csak egy rövid egyháztörténeti összefoglalót írni a XVI. századi Itáliáról, ma már viszont egyetemi és egyetemközi kutatócsoportok jönnek létre, lassan nincsen olyan figurája a Cinquecento középső harmadának, akinek ne lenne legalább egy szakavatott kutatója, történészek végre vállalkoznak arra, hogy megírják az itáliai reformáció történetét dióhéjban, és közben egymást érik a szöveg-összehasonlítások, a reprint kiadások vagy a napjainkig kéziratban maradt szövegek kritikai kiadásai, a konferenciakötetek – sőt, regényünk is van.

A készülő disszertáció ebből válogat. Célja, hogy többféle profilú, indíttatású, műfajú, mondanivalójú írás legyen együtt: esszé az európai reformáció központi alakjainak humanista hátteréről, az itáliai reformáció történetét részletesen ismertető mű, konferenciakötet, regény, és egy műfajilag nehezen besorolható, ám annál érdekesebb könyv Itália és a reformáció akkori és mai viszonyáról.

A két összefoglaló mű (Salvatore Caponetto: La riforma protestante nell\'Italia del Cinquecento [Claudiana, Torino, 1992] illetve Massimo Firpo: Riforma protestante ed eresie nell’Italia del Cinquecento [Laterza, Bari-Roma, 1993] párhuzamba állítása alapján a terjedelem dacára előbbi írása tűnik könnyebben követhetőnek a vizsgált események földrajzi előfordulását, kronológiáját, illetve a hozzájuk kapcsolódó szereplők életét illetően. Ugyanakkor a második kiadásban a szerző támaszkodik mások, köztük több esetben Firpo kutatási eredményeire Alapvető azonban a kettejük közötti szemléletbeli különbség. A tiszavirág-életű itáliai reformáció fő alakjai vagy el tudták kerülni a lelepleződést (őket hívta Kálvin nikodémiták-nak), vagy külföldre menekültek, vagy visszatértek az ortodoxia oltalmába, vagy bebörtönzés és kivégzés várt rájuk. Míg Caponetto a nikodemiták kétségtelenül egyedülálló szellemi erőfeszítéseit a protestáns hatásra meginduló belső katolikus reform zsákutcájának tekinti, addig Firpo igyekszik kidomborítani ennek jellegzetesen itáliai voltát és egyben eljelentékteleníteni a protestantizmushoz fűződő szálait.

„Hanno ammazzato compare Turiddu!” – Verista operák az előző századfordulónin. Fiatal kutatók és Olaszország, atti del convegno,SZEK, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged 2008, pp. 97-104.

L’opera italiana al fin de siéclein Nuova Corvina, Budapest 2009/N. 21, pp. 204-215.

L’opera lirica italiana al Teatro dell’Opera di Budapest -Opere liriche e compositori veristi a Budapest alla fine dell’Ottocentoin Tradizione e modernità nella cultura italiana contemporanea, atti del convegno, a cura di Ilona Fried, Fondazione Ponte, Budapest 2010, pp. 127-140.

 

 

 

---

Nel breve saggio verrano illustrate le problematiche inerenti al manoscritto, sia da un punto di visto più squisitamente filologico (ossservazioni paleografiche, note di lingua, etc) sia da quello contenunistico, con particolare riguardo al legame tra i fatti narrati e l\'ambiente Vallombrosano, in seno al quale pare essere nata la novella (l\'ossessa viene liberata grazie alle virtù miracolose delle reliquie di San Giovanni Gualberto, fondatore dell\'ordine dei Vallombrosani). Seguiranno alcune ipotesi relative alla committenza, alcune osservazioni iconografiche e le conclusioni cui - mi auguro - sarò riuscita ad arrivare per la data prevista per il convegno.

Tanulmányok
Boccaccio eroszkópja. Bepillantás az Amorosa visione című műbe, (folyamatban)

Az örvénylő Kánaán, Első Század V., 2006. 168-181.

Gödel, Ficino, Escher, Világosság XLVII., 2006/4. 19-29.

Dico Dite. In: Múzeum krt. 4/c. (szerk. JAKAB Éva), Prae.hu, Budapest, 2006. 153-173.

Kritikák
Véghelyi Balázs: Magyar Poharak, Irodalomismeret XIII., 2003/4., 167.

Olasz könyv-Magyar könyvkiállítás, Irodalomismeret XIII., 2003/4., 170.

Bibliográfia
Illyés Gyula jelenléte irodalmi folyóiratainkban, Irodalomismeret XII., 2002/5-6., 152–156.

Fordítások
H.C. Agrippa von NETTESHEIM, De nobilitate et praeccelentia foeminei sexus, (kritikai kiadása folyamatban)

Alessandro PICCOLOMINI De la bella creanza de le donne, (kiadása folyamatban)

Daniele BENATI, Long Vehicle Scania illetve San Remo (folyamatban)



Előadások
2007 XXVII. OTDK In exitu Israel de Aegypto (La cittá felice di Francesco Patrizi da Cherso)
2009. március Kardos Tibor emlékünnepség Névadás és emlékezet
2009. június 18.: Boccaccio etal.on (Fiatal kutatók konferenciája) Boccaccio eroszkópja. Az emlékezés alakzatai az Amorosa visione című műben

 

A latinul írt rejtélyes mű máig számos megoldatlan, ám annál izgalmasabb kérdés elé állítja a kutatókat. A négy könyvben elmesélt események az antikvitás kánonjának pereméről beemelt istenség, az örök kritikus Momus alakja körül forognak. Az istenek megelégelve Momus örök bajkeverését és kritikus megjegyzéseit, a földre száműzik az istent, akit azonban ez a kényszerű környezetváltozás korántsem gátol meg abban, hogy immár az embereket is bevonva játékaiba, tovább folytassa az istenek bosszantását.  Fő vetélytársa, Herkules égbe kerülését szörnyű igazságtalanságként megélő Momus addig-addig mesterkedik, míg végül eléri, hogy Jupiter őt is visszafogadja.  Ám mikor a Herkules tiszteletére rendezett bankettra nem mint vendéget, hanem mint udvari bolondot, szórakoztató elemet hívják meg, a sértődött Momus bosszút fogad. Fifikája és rétori képessége segítségével (mely éles fegyverek egyedül Herkulesen nem fognak) az emberiség gyalázásába fog és eléri, hogy Jupiterben megfogan az univerzum megsemmisítésének és egy új teremtésnek a nélkülözhetetlensége. A többi isten azonban, Junó és Herkules vezetésével az első adandó alkalommal lecsapnak rá, megfosztják férfiasságától és egy sziklához kötözik a tenger közepén. Mindeközben a túlvilági Kharon is útra kel, hogy még utoljára szemügyre vegye mindazt, ami megsemmisülésre ítéltetett. Égi, földi és alvilági szálak egy színházi térben futnak össze és szövődnek érdekes alakzatot kirajzoló mintázattá, hogy aztán a minden szereplő számára egyaránt végzetes hahota következtében ismét szétfeseljen az így összeállt szövet.

Alberti e művében valóban minden út a színházba vezet¹. A maszk lépten nyomon felbukkanó motívuma a szövegnek, az álcázás központi témája, az egymást érő kétértelmű helyzetek, a néző jelenlétét invokáló , a vizualitás eszközeit mozgósító helyzetkomikumok, valamint az események nem annyira egy sínen futó, mint sem inkább számos különböző, és olykor egymást keresztező pályára állított szerkezete mind a komédia sajátosságai felé mutatnak.  A műfaji kérdést azonban korántsem lehet ennyiben lezárni.

Előadásomban a számtalan egymást keresztező szál közül Herkules figurája köré szerveződő narratívát választottam ki. A görög félistent szereplőként felvonultató jelenetekben vizsgálom a nevetés különféle alakzatait, melyek összefoglaló halmazára a humor címkét tűztem.

1-

Azon kívül, hogy természetesen a római kúriába is, hiszen a mű mögött mindenképpen ott húzódik Alberti pápai udvarban töltött éveinek tapasztalata, mint a IV. Jenő által összehívott zsinat, valamint V. Miklós újító törekvései.

 

Dario Fo, Mária tudomást szerez a fiát sújtó ítéletről (részlet a Mistero Buffo-ból)Madarász Imre szerkesztésében: Dario Fo, a Nobel díjas komédiás, Eötvös József Könyvkiadó Budapest, 1998, 20.oldal·

Il segreto di Dario Fo. Lezioni di teatro dal commediografo Nobel,in Nuova Corvina rivista di italianistica n.21, Budapest, 2009

A huszadik század második felében kezdett el mélyrehatóbban foglalkozni a pszichológia, később a szociológia az emberi emlékezet mechanizmusaival, illetve az emlékezés esetleges hiányából fakadó súlyos problémákkal. A kutatások folyamán megállapított törvényszerűségeket már egy második lépésben terjesztették ki az egyénen túl közösségekre is, kihangsúlyozva annak jelentőségét, hogy ahogyan nem létezhet egy ember emlékezet és emlékek nélkül, úgy egy közösség is felbomlik, meggyengül, ha nem tartja életben emlékeit. Az emlékezés közösségi és egyéni létünk alapja tehát, ezért külön figyelmet kell szentelnünk az emlékezés színtereinek, módozatainak és formáinak mert az emlékezés nem egyszerű időtöltés, hanem identitásunk egyik tartópillére. A kollektív emlékezet egy közösség fennmaradásának, továbbélésének kulcsa, sőt, azt is mondhatnánk, ennek hiányában puszta léte is veszélybe kerülhet.

A fentiekből következik, hogy az emlékezés minden formája nagyon fontos lehet, de a közösség szintjén kiemelkedő fontossággal bírhat az irodalom, a művészetek általában és természetesen a színház is.

Előadásom homlokterében a színház és az emlékezés, illetve a közösségi trauma és a színház kapcsolata áll, ezen belül pedig a narratív színház képviselőinek munkássága, akik jelentős segítséget nyújtanak egy, az emlékeit csak részben, vagy egyáltalán nem feldolgozó közösségnek. Előadásmódjuk lehetővé teszi, hogy az emlékek felidézése mellett elmondhassák, elmesélhessék érzéseiket, kifejezhessék véleményüket. Ez az előadási forma hallatlan rátermettséget igényel, azt is mondhatnánk, minden egyes előadás egy színészi bravúr, hiszen a színész egyedül, színpadi kellékek nélkül gyakran improvizálva szögezi a székekhez akár órákon át közönségét.

A narratív színház számos képviselője közül Marco Paolini, Marco Baliani illetve Ascanio Celestini műveivel foglalkoztam mélyrehatóbban, mert úgy gondolom, mindhárman különös figyelmet szentelnek az emlékezésnek, de ezúttal elsősorban Marco Paolini előadásaira fogok bővebben kitérni.

 Szó lesz még természetesen a narratív színház színháztörténeti előzményeiről, illetve társadalmi szerepéről is.

Zsidó női költészet és írásművészet a kora újkori Itáliában / XIV- XVII század, Velence, Róma

Költőnők

*

*

 

 

 

 

 

Pietro Bembo (Venezia 1470-Roma 1547) compone il dialogo latino De Urbini Ducibus tra il 1508 e il 1511, quando si trova appunto ospite alla corte di Urbino e dei suoi signori, Guidubaldo di Montefeltro ed Elisabetta Gonzaga. L’opera prende infatti spunto dalla prematura morte di Guidubaldo, avvenuta nell’aprile 1508: a partire da tale tragico evento Bembo traccia uno splendido ritratto del principe e della sua consorte, simboli di virtù e di saggezza.

  Protagonisti del dialogo sono alcuni tra i maggiori umanisti del tempo: oltre a Bembo stesso, Filippo Beroaldo, Iacopo Sadoleto, Sigismondo de’ Conti e Federico Fregoso. A fare da sfondo, come ambientazione dell’opera, è la Roma di papa Giulio ii, fulcro di arte e di poesia, dove presto (nel 1512) il Bembo si sarebbe trasferito. Ognuno dei personaggi rappresenta un diverso modello di lingua e di letteratura: la discussione sulle virtù e le gesta dei duchi diventa così occasione per fornire – attraverso una fitta trama di riferimenti – uno schizzo della società letteraria dell’epoca e delle questioni fondamentali della letteratura del primo Rinascimento italiano.

  Quello del De Urbini Ducibus è un caso esemplare per descrivere e comprendere le modalità della circolazione dei testi in Italia nei primi decenni del Cinquecento. La storia dei manoscritti (tre in particolare) che tramandano l’opera riporta infatti alla luce la rete dei lettori e dei destinatari ai quali il Bembo inviò il testo stesso per la lettura e la correzione, prima che esso fosse pubblicato nel 1530. Attraverso la tradizione manoscritta si può così ricostruire non solo la storia del De Urbini Ducibus dalla sua ideazione fino in tipografia, ma soprattutto un sistema di rapporti umani e culturali, in un momento storico decisivo sia per l’autore, sia per la civiltà letteraria del Rinascimento.

2008- Laurea Magistrale (non ancora completato)Lingue e letterature ungherese, russa e tedesca Universitá La Sapienza di Roma

2005 - 2008 Laurea Triennale Lingue e letterature ungherese, russa e tedesca Universitá La Sapienza di Roma

2000 – 2005 Diploma di maturitá Studi classici (latino, greco, storia e filosofia, letteratura italiana) e linguistici (inglese e tedesco) Liceo Classico e Linguistico Aristofane (Liceo classico statale)

Esperienza professionale
2009.04.11. – 2009.05.11. Interprete per la partita di UEFA Champions League tra ACF Fiorentina e Debreceni VSC.

2008.09.15. – 2008.11.15. Assistente bibliotecario presso la biblioteca universitaria SSEUCE

2009.02.01 – 2006.02.28. Assistente volontario alla stampa presso l'Help Desk per i Giochi Olimpici di Torino 2006

Pubblicazioni
Lorenzo Marmiroli: “Világirodalmi vonatkozások a Vörös postakocsiban” in Fiatal kutatók és Olaszország, Curatori Pál József, Mátydás Dénes, Róth Márton, Edizioni SZEK Juhász Gyula Felsöoktatási Kiadó, Szeged 2008, pag. 81-86.

Lorenzo Marmiroli: “Nemzetközi vonatkozások a Vörös postakocsiban” (Modelli letterari stranieri nelromanzo La Carrozza Cremisi di Gyula Krúdy), in RSU (Rivista di Studi Ungheresi) n°8, Direttore Responsabile Péter Sárközy, Casa Editrice Universitá La Sapienza, Roma 2009, pag.70-76.

Lorenzo Marmiroli: “Alcune influenze letterarie nella Carrozza Cremisi” , in Nuova Corvinia n°21, Direttore Responsabile Salvatore Ettorre, Budapest, Maggio 2009, pag. 87- 93.

Esaminando la fortuna dello scrittore ungherese GYULA KRÚDY (1978-1933) in Ungheria, Italia e Germania, si presentato situazioni alquanto differenti.

In patria, al giorno d’oggi la fortuna di KRÚDY è pienamente affermata. Dopo un iniziale quindicennio di silenzio, dal 1956 in poi le pubblicazioni di e sullo scrittore magiaro, gli interventi, le riduzioni per la radio e il teatro si sono moltiplicate. Autore fertilissimo, le sue opere, tra novelle, romanzi, articoli di giornale, piéces teatrali si contano a centinaia: una tale vastità non favorisce certo una raccolta sistematica delle sue opere. Ad esempio, uno dei suoi capolavori, il romanzo (o raccolta di novelle) A vӧrӧs postakocsi (La carrozza cremisi) uscì sì a puntate nel 1913 sulla rivista A Hét, e già dopo pochi mesi fu stampato in una pubblicazione organica a cui, nell’arco di sette anni, seguirono ben quattro ristampe.

 Nel 1971 uscì anche un film sul ciclo di Szindbad, alter-ego spirituale dello scrittore, con la regia di Z. Huszárik. Sono inoltre state fatte riduzioni radiofoniche di alcune delle sue opere e novelle. Al giorno d’oggi gran parte delle sue opere sono raccolte in collane filologicamente curate, ma ancora accade, ogni tanto, di trovare un suo autografo in qualche rivista di secondo piano degli anni ’20 – ’30.

In Italia, al contrario, lo scrittore magiaro è scarsamente affermato. Soltanto recentissimamente sono state pubblicate due sue opere: si tratta di Girasole (Napraforgó), edito nel 2009 per la Rizzoli, e di Il giorno delle donne(Az asszonysagok díja), uscito nel Marzo 2010 per la Cavallo di ferro. A parte queste novità, l’ultima traduzione risale al 1993, Szindbad, a cura di M. D’Alessandro, preceduta di un decennio da La carrozza cremisi (A vӧrӧs postakocsi) del 1983, e da Via della mano d’oro (Arany kéz utcai szép napok) del 1982, entrambe curate e tradotte da G.Cavaglià. A parte una sporadica comparsa in Danubio di C.Magris, non ho trovato altre tracce del nome dello scrittore magiaro. Nella Storia della letteratura ungherese (Lindau, Torino 2004) ha un intero capitolo dedicatogli, scritto da Cavaglià stesso, oltre ad essere presente in Gli eroi dei miraggi (Bologna 1987), sempre di Cavaglià.

In Germania e Austria, oltre che nelle realtà in Europa centrale germanofone, la situazione è differente. Storicamente parlando, essendo l’Ungheria stata a lungo parte della stessa realtà politico-culturale con l’Austria (mi riferisco all’Impero Asburgico), la cultura magiara ha, spesso, possibilità di ricezione maggiori che in Italia. La poetica di KRÚDY si cala perfettamente nell’ambiente storico-culturale della Secessione viennese e berlinese degli anni ’10 e ’20 del ‘900: non a caso è stato definito “il cantore magiaro dell’Impero Asburgico” (Cavaglià). Le sue opere, per clima e stile letterario, sono in parte assimilabili a quelle di Musil, Hoffmanstahl, Schnitzler, Roth e Zweig, per fare solo alcuni esempi di suoi contemporanei di lingua tedesca. Come loro, KRÚDY descrive un mondo che già nel momento in cui viene messo su carta non esiste più: nel 1913, quando venne pubblicata La carrozza cremisi, la realtà della gentry magiara di vecchio stampo era solo un ricordo nostalgico, una realtà oramai antiquata ,superata dalla nuova grande borghesia industriale e dalle turbolente classi popolari.

La prima traduzione in tedesco di un’opera di KRÚDY è del 1920: si tratta di Judiths Träume (I sogni di Judith), edita a Berlino per la Hermann & Co. Per i veri capolavori dell’autore ungherese bisognerà invece aspettare fino al 1966 e 1967, anni di pubblicazione di Die rote Postkutsche (La carrozza cremisi), per la Zsolnay Verlag (Vienna) e di Sindbad. Reisen im Diesseits und Jenseits (Szindbad. Viaggi nell’aldiquà e nell’aldilà), sempre a Vienna per la Zsolnay. Inoltre sono presenti in lingua tedesca almeno altri due capolavori di KRÚDY ancora inediti in italiano, Traumbuch (Álmoskӧnyv – Il libro dei sogni), uscito a Budapest per la Corvina nel 1989, e Meinerzeit (Boldogult úrfikoromban – La mia giovinezza svanita), pubblicato a Monaco di Baviera nel 1999 per la Taschenbuch-Verlag.

Nell’arco di quarant’anni, dagli anni ’60 ad oggi, le edizioni e riedizioni delle opere dello scrittore magiaro in lingua tedesca sono almeno venticinque: l’ultimo racconto è stato pubblicato giusto nel 2008, si tratta di Das Gespenst von Podolin (A podoloini kisértet – Il fantasma di Podolin), per la Kortina, a Budapest.

Vorrei inoltre segnalare come KRÚDY sia studiato anche da parte di una letteratura “secondaria” in lingua tedesca, generalmente di studi storico-letterari sul primo trentennio del ‘900 in Europa centrale: per fare un esempio, vorrei citare Im Takte des Radetzskymarschs…Der Beamte und der Offizier in der ӧsterreichischen Literatur (A tempo della Marcia di Radetzsky…Il funzionario e l’ufficiale nella letteratua austriaca), di P.Strelka, pubblicato nel 1994 a Berna. 

Infine, il I Gennaio 1974, alle ore 20, Radio Wien ha compiuto una riduzione radiofonica di una parte della Carrozza Cremisi.

La presenza di KRÚDY nel mondo di lingua tedesca è quindi abbastanza affermata in molti e variati settori culturali. Mentre oramai in Ungheria appartiene ai “classici”, come Jókai e Kosztolányi, in Italia l’autore ungherese è praticamente sconosciuto. 

2006. szeptember – 2009. szeptember Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Irodalomtudományi Doktori Iskola, Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék („kortárs olasz próza”, államilag finanszírozott nappali doktori képzés).

2005. január – 2007. június Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Hungarológia és Közép-Európa Tanulmányok Nemzetközi Oktatási Központ, Hungarológus speciális képzés.

2000 – 2006 Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Olasz Nyelv és Irodalom szak – olasz nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanár.

2000 – 2006 Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Amerikanisztika szak – amerikanisztika szakos bölcsész és tanár

1996 – 2000 Czuczor Gergely Bencés Gimnázium, Győr.

1988 – 1996 Gárdonyi Géza Általános Iskola, Győr

Ösztöndíjak
2009. október – 2010. július lektori gyakornoki ösztöndíj (a Balassi Intézeten keresztül), Università degli Studi di Napoli – L’Orientale, Nápoly, Olaszország.

2009. június 4. – június 11. a Magyar Fordítóház Alapítvány ösztöndíja, Balatonfüred (Térey János-versek fordítása)

2008. május 26. – június 1. a Magyar Fordítóház Alapítvány ösztöndíja, Balatonfüred (Illyés Gyula: 77 magyar népmese fordítása)

2007. október 1. – 2008. március 31. MÖB államközi kutatói ösztöndíj, Università di Roma ’La Sapienza’, Róma, Olaszország.

2006. július 24. – augusztus 11. Nyári egyetem az ITC (Istituto Trentino di Cultura) rendezésében, Levico Terme, Olaszország

2004. október 1. – 2005. január 31. MÖB államközi kutatói ösztöndíj (szakdolgozatírás), Università di Roma ’La Sapienza’, Róma, Olaszország.

2004. június 28. – július 11. ” IDEURO – L’identità culturale europea” (Európai kulturális identitás) intenzív nyári kurzus, Università degli Studi di Udine, Udine, Olaszország.

2002. október 1. – 2003. július 30. Erasmus ösztöndíj, Università degli Studi di L’Aquila, L’Aquila, Olaszország.

2001. augusztus MÖB államközi ösztöndíj (nyári egyetem), Università per gli Stranieri di Perugia, Perugia, Olaszország.

La funzione dell’ellissi nella rappresentazione dei personaggi in ’Treno di panna’ (1981) di Andrea De Carlo, in: AMBRA. Percorsi d’Italianistica, n. VII, Savaria, Szombathely (megjelenés alatt).

La Los Angeles del Treno di panna di Andrea De Carlo, in: AMBRA. Percorsi d’Italianistica, n. VIII, Savaria, Szombathely (megjelenés alatt).

La (non-)superficialità degli oggetti – Le descrizioni degli interni nel Treno di panna di Andrea De Carlo, in: Annuario, Accademia d’Ungheria in Roma, Roma (megjelenés alatt).

Sul Fango (1996) di Niccolò Ammaniti – un libro italiano all’americana?, a Római Magyar Akadémián 2009. szeptember 18-19-én rendezett “Contacts of Literatures and Cultures – North and South” – 6th International Doctoral Student Conference on Interculturalism c. konferencián tartott előadás anyaga (szerkesztés alatt).

Il linguaggio del Treno di panna di Andrea De Carlo, in: Nuova Corvina. Rivista di Italianistica, n. 21, Olasz Kulturintézet, Budapest, 2009, 82-86.

I meriti del colonnello Alessandro Monti a Szeged nella Guerra d’Indipendenza d’Ungheria del 1848-’49, in: Unità italiana, indipendenza ungherese: Dalla primavera dei popoli alla ’Finis Austriae’, Associazone Culturale Italoungherese «Pier Paolo Vergegrio», Duino Aurisina, 2009, 25-36.

A tárgyak szerepe Andrea De Carlo Treno di panna című regényében, in: Fiatal kutatók és Olaszország – Tanulmányok, szerk. Pál József – Mátyás Dénes – Róth Márton, SZEK Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2008, 73-80.

Evviva Kossuth - Olasz foglyok a szegedi várban 1833 és 1848 között, in: Szeged, 2008/5 (május), 32-39.

Prigionieri italiani nella fortezza di Szeged tra il 1833 e il 1848, in: QUADERNI VERGERIANI, n. 4, IV, 2008, 13-30.

Cosa tradurre e perché? Traduzioni ungheresi di romanzi italiani degli ultimi decenni: la fortuna di alcuni e la sfortuna di altri, in: QUADERNI VERGERIANI, n. 3, III, 2007, 111-118.

Minimalista o no? Gli influssi su Andrea De Carlo, in: Scritti in onore di Nándor Benedek, szerk. Kollár Andrea, Szeged, JATEPress, 2007, 223-243.

Aggiornamenti: L’Aquila, Capestrano, in: Annuario – Studi e documenti italo-ungheresi, Florio Banfi: Ricordi Ungheresi in Italia, edizione aggiornata e ampliata, szerk. Sárközy Péter, Roma-Szeged, 2005, 30-32, 70-72.

Kiegészítések: Capestrano, L’Aquila, in: Magyar-olasz tanulmányok, Florio Banfi: Magyar emlékek Itáliában, Bővített, átdolgozott kiadás, szerk. Kovács Zsuzsa és Sárközy Péter, Szeged, 2005, 82-83, 140-143.

Kötetszerkesztések:
“Contacts of Literatures and Cultures – North and South” – 6th International Doctoral Student Conference on Interculturalism, a Római Magyar Akadémián 2009. szeptember 18-19-én rendezett konferencia anyaga, szerk. Kovács Flóra és Mátyás Dénes (szerkesztés alatt).

Nuova Corvina. Rivista di Italianistica, n. 21, szerk. Salvatore Ettorre, Mátyás Dénes és Róth Márton, Olasz Kulturintézet, Budapest, 2009.

Fiatal kutatók és Olaszország – Tanulmányok, szerk. Pál József, Mátyás Dénes és Róth Márton, SZEK Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2008. Miscellanea di studi in onore di Nándor Benedek, szerk. Kollár Andrea, JATEPress, Szeged, 2007. (revisione linguistico-culturale)

Fordítások:
Könyvek:
Guido Romanelli: Magyarországon Kun Béla és a román katonai megszállás idején [Nell’Ungheria di Béla Kun e durante l’occupazione militare romena] (fordítás olaszról magyar nyelvre Pálmai Nórával és Róth Mártonnal közreműködésben), Mundus Kiadó (megjelenés alatt).

Elisabetta Gnone: Fairy Oak – Az ikrek titka [Fairy Oak – Il segreto delle gemelle] (fordítás olaszról magyar nyelvre Katona Ildikóval és Arató Dániellel együttműködésben), Könyvmolyképző, Szeged, 2007.

Tanulmányok:
Elena Morandi: Az ’56-os válság és a kínai politikai kultúra [La crisi del ’56 e la cultura politica cinese] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: Ripensando Budapest, dopo cinquant’anni – Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaemlékezések, szerk. Gian Paolo Brizzi, Pál József és Fabio Martelli, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 363-367.

Guido Fanti: A szemtanúk emlékezete [Testimonianze] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: Ripensando Budapest, dopo cinquant’anni – Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaemlékezések, szerk. Gian Paolo Brizzi, Pál József és Fabio Martelli, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 388-391.

Paolo Ognibene: A reformok bizonytalansága: Hruscsov a kaukázusi és a magyarországi válsággal szemben [L’incertezza delle riforme: Chruščev dinanzi alle crisi del Caucaso e di Ungheria] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: Ripensando Budapest, dopo cinquant’anni – Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaelékezések, szerk. Gian Paolo Brizzi, Pál József és Fabio Martelli, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 351-362.

Paolo Prodi: A szemtanúk emlékezése [Testimonianze] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: Ripensando Budapest, dopo cinquant’anni – Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaelékezések, szerk. Gian Paolo Brizzi, Pál József és Fabio Martelli, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 384-387.

Roberto Grandi: Bevezető [Introduzione] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: Ripensando Budapest, dopo cinquant’anni – Budapest: 1956 – Olasz tanulmányok és visszaelékezések, szerk. Gian Paolo Brizzi, Pál József és Fabio Martelli, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 205-206.

Versek, novellák, filmek:
Kosztolányi Dezső: Dopo morte [Halál után], Rasoio [Borotva] (fordítások magyarról olasz nyelvre) egy előkészületben lévő Kosztolányi-novelláskötet számára, Roma, Aracne (szerkesztés alatt).

Alda Merini, Antonio Porta, Roberto Roversi, Edoardo Sanguineti versek (fordítások olaszról magyar nyelvre), in: On-line barokk. Antológia a 20. század második felének olasz költészetéből, szerk. Sallay Géza és Szkárosi Endre, Budapest, Eötvös Kiadó, 2010 (megjelenés alatt).

Alda Merini: A jordánhoz közel; Az ágyék a lélek hallgatag [Vicino al Giordano; Gli inguini sono la forza dell’anima] (fordítás olaszról magyar nyelvre), in: SPANYOLHÁTHA művészeti folyóirat, 2009. tél, VI. évfolyam, 4. szám, elérhető: http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/fordulatok/on-line-barokk-valogatas-olasz-koltok-muveibol/2246/

A szegedi Grand Café moziban 2009. február 24-én vetített Non ci resta che piangere c. olasz film (Roberto Benigni, Massimo Troisi) vetítéséhez a magyar nyelvű feliratok elkészítése (Róth Mártonnal együttműködésben).

Sándor Weöres: Segni [Jelek]; Amy Károlyi: Fontanella sulla Nomentana [Kutacska a Nomentana-n] (fordítások magyarról olasz nyelvre a Római Magyar Akadémia Irodalmi Fordítóműhely – Officina di traduzione – keretében) a Római Magyar Akadémián 2008. január 31-én tartott Irodalmi kávéház c. felolvasóest számára, Róma, Olaszország.

György Somlyó: Favola sul caso [Mese a véletlenről] (fordítás magyarról olasz nyelvre Róth Mártonnal együttműködésben), in: György Somlyó: Favole contro la favola [Mesék a mese ellen], szerk. Cinzia Franchi és Pálmai Nóra, Roma, Lithos, 2007, 34-39.

     Altri lbertini, il primo libro di Pier Vittorio Tondelli, scrittore e figura importante della letteratura italiana degli anni Ottanta e inizio degli anni Novanta (fino alla sua morte avvenuta in giovane età nel 1991), esce nel 1980 e suscita subito grande eco – e anche scandalo. Infatti, il libro, che consiste in sei racconti, nonostante ottenga un buon successo da parte del pubblico, viene presto messo sotto sequestro (prosciolto, poi, nel 1981) per le novità tematiche e linguistiche che presenta.

     Altri libertini rispecchia, infatti, un linguaggio parlato e quotidiano incensurato, ricco di espressioni gergali e turpiloqui; allo stesso modo, anche i temi narrati sono “scioccanti”: i sei racconti narrano le storie di giovani drogati, spacciatori, omosessuali, ecc. Si tratta, dunque, di scelte tematiche e stilistiche che, seppur non prive di – più blandi – precedenti, hanno lasciato un segno nel panorama della letteratura italiana contemporanea.

     Nel mio intervento intendo analizzare tali novità del libro di Tondelli: quella certa tendenza al realismo che è rintracciabile sia sul piano contenutistico che su quello formale e che implica talvolta la scelta di una narrazione cruda e, a tratti, scurrile. Oltre a tentare di identificare tali innovazioni mi propongo anche di analizzare le motivazioni da cui sono sorte tali scelte e, con ciò, nello stesso tempo, di esplorare come Altri libertini si inserisce nella cornice del quadro letterario italiano novecentesco e si relaziona con certe tendenze simultanee della letteratura mondiale.

Il marchese Gian Giacomo Trivulzio (1774-1831) fu uno dei principali collezionisti di manoscritti e libri a stampa attivi a Milano nei primi tre decenni del XIX secolo. La conservazione del patrimonio librario di famiglia si intrecciava ai nuovi incrementi, frutto degli acquisti di alcune librerie (quella del petrarchista toscano Baldelli Boni, quella dantesca del pittore e segretario dell’Accademia di Brera Giuseppe Bossi, ecc.). Sulla disponibilità di testi anche rari si fondò la filologia del gruppo di studiosi milanesi che si raccoglieva attorno a Trivulzio: una sorta di loro manifesto si può considerare la lettera dedicatoria che Vincenzo Monti premette al primo volume della sua Proposta di alcune correzioni ed aggiunte al Vocabolario della Crusca, insistendo su un’opposizione linguistica, potenzialmente vincente, con gli accademici fiorentini più gelosi della supremazia toscana. 

Alla seconda metà degli anni ’10 risale l’inizio di un forte interesse per l’opera di Dante. Nel 1819 esce il commento dell’accademico della Crusca Lorenzo Magalotti ai primi cinque canti dell’Inferno, trascritto da un codice della libreria Trivulzio ora disperso. Dopo un lavoro durato almeno quattro anni, nel febbraio del 1827 (ma con la data del 1826) la tipografia Pogliani di Milano pubblicava un’edizione non venale del Convito dantesco, a cui avevano a vario titolo collaborato Trivulzio, Monti, il prefetto della Biblioteca Ambrosiana Pietro Mazzucchelli, Giovanni Antonio Maggi e in piccola parte l’astronomo Barnaba Oriani. Nello stesso anno vedeva la luce, con la curatela del solo Trivulzio, il prosimetro della Vita nuova, con il testo rivisto su due codici trivulziani. Nel 1828, infine, giungeva alla conclusione l’edizione udinese della Divina commedia curata da Quirico Viviani e dedicata a Trivulzio, che aveva contribuito al lavoro aprendo la propria libreria allo studioso e fornendo le descrizioni, riportate nella prefazione, di alcuni dei propri codici. 

A completare il diagramma è il lavoro preparatorio, mai trasformatosi in edizione, sulle rime di Dante, particolarmente interessante perché mostra l’interno di un laboratorio filologico milanese di primo Ottocento. La base collazionale è un volume stampato a Rovetta nel 1823, fittamente annotato dal già citato Maggi e, in misura più contenuta, da Monti e da Trivulzio; i manoscritti da cui vengono tratte le varianti sono quattro laurenziani, un palatino e sei trivulziani, oltre alla famosa giuntina postillata da Giulio Perticari. Alla complessa operazione di pulizia e revisione testuale si affianca il tentativo di confermare o rettificare precedenti attribuzioni dei componimenti, oscillanti per paternità tra Dante, a cui per prestigio vengono di preferenza ascritti, Cino da Pistoia e rimatori minori come il faentino Tommaso Buzzuola, citato nel De vulgari eloquentia, e Mino del Pavesaio di Arezzo. Numerose furono i consigli e gli aiuti chiesti a corrispondenti qualificati, primo tra tutti il dantista tedesco Karl Witte, uomo di collegamento con la ben più attrezzata filologia di area tedesca, al bibliotecario della Laurenziana di Firenze Francesco Del Furia e a Salvatore Betti, animatore del “Giornale arcadico” di Roma.  

1997-99 Lakásfelújítás Magyarországon (USAID program keretében, Urban Institute) · Szuburbanizációs tendenciák és településfejlesztési stratégiák Budapesten és agglomerációjában (Urban insitute)· Budapest Városfejlesztési Koncepció elkészítésében részvétel (Urban Institute)

2003 Ország Közepe Önkormányzati Társulás számára Kistérségi értékmegőrzési és karaktererősítési (majd gazdasági) program készítése (Oso Polar, dr. Kovács Róberttel)

2004 Sopronbánfalva kolostor fejlesztése– térségi idegenforgalmi bázis és ökomenikus művészeti iskola számára (KOGART Alapítvány EU pályázati anyag)

2007 A településrendezés jogi problémái (jogász diplomamunka)

1989 Church architecture in Hungary after 1945 (thesis for the Art Historian degree)

1994 Lutheran church architecture (Hungarian architect, Fabiny Tibor)

1994-1997 Processing of the Heritage of architect Árkay (with the Budapest Bank Foundation’s support – renewed several times)

1995 Budapest Theater of Operetta, art historian documentation

1999 Preparation of the urban planning conception of Tótkomlós (together with Kiss – Jaromi Architect studio)

1997-99 Home Improvement in Hungary (USAID program, Urban Institute)• Suburbanization trends and strategies in Budapest and its urban agglomeration (Urban Insitute) •Participation in the preparation of Budapest Urban Development Concept (Urban Institute)

2003 For the Centre of the Country Association of Local Government preparing a value preserving and a character enhancing program and later an economic program (together with Oso Polar Ltd., Robert Kovacs phd)

2004 Development of Sopronbánfalva Monastery for a regional, ecumenical art centre (for the KOGART Foundation EU tender)

2007 Legal problems of the township the settlements ( thesis for the lawyer degree )

2007 Preserving local values in the 2nd district of Budapest and a proposal for the Regulation

2008 performance of functions of urban areas - including the state of Pécs region (Localmonitoring, with Robert Kovacs phd)

A keresztény város európai történetének fontos állomása, hogy az 1300-as évek Firenzéjének költő óriása, Alighieri Durante, közismertebb nevén Dante milyennek képzeli a Poklot a Biblia folytatásának szánt Isteni Színjáték című művében. A három kötetből álló alkotás első része, a Pokol az ugyanis, amelyikben a legtöbb természeti és épített környezetre történő utalást vagy leírást találunk. Különösen alkalmasnak látszik a Pokol leírása ilyen módon arra, hogy a keresztény város ellentétpárja-ként leírja azokat a kritériumokat, veszélyeket, amelyeket a középkori, keresztény műveltségű ember ismereteiből és félelmeiből vezethetünk le.

Ez a témakör jogi – építészeti - művészeti megközelítéssel alábbi módon kerül bemutatásra:

2- a város épített és természeti környezete

Isten legfőbb újszövetségi parancsa a SZERETET, szeresd Uradat és felebarátodat. Ennek megfelelően a Pokol legfőbb jellemzője mindennek az ellenkezője. A szeretet-nélküliséggel, a társtalansággal és kitaszítottsággal, vele együtt a fájdalmas büntetések önmagáért való ámde az Ítéletig (egyeseknek örökkévalóságig) tartó nyomorúságával azonosíthatjuk. A magára hagyott ember büntetése a MAGÁNY és FÁJDALOM a Pokol egymást követő köreiben.

Föltételezve, hogy a XIV. és a XXI. századi, közel 700 évvel később élő ember alapvető vágyai nem változtak, az elvetettség Poklának ismerete segítséget nyújthat arra nézve, milyennek nem szeretnénk látni városainkat. Azokat a városokat, amelyek a szeretet parancsának megtartásával embernek való környezetet biztosítanak az ott lakóknak.

Nella mia presentazione tento di analizzare il mondo visuale, il sistema di segni del cinema di Pier Paolo Pasolini, prestando un’attenzione speciale agli elementi iconografici. L’analisi parte dalla supposizione che il cinema poetico di Pasolini si basa su una catena di metafore visuali dentro di cui i motivi dell’iconografia cristiana formano il nodo.

            Nella luca di tutto ciò cerco di seguire i cambiamenti nella lingua filmica del cinema pasoliniano. Prima di tutto definisco il significato dell’effetto dipinto in Pasolini, e descrivo la qualità metaforica-metonimica del suo sistema di segni nel cinema. Poi presento le origini degli interessi pittorici di Pasolini e lo sviluppo del rapporto del regista con la storia dell’arte, sopratutto con la pittura. Per giunta, tento di raccogliere gli effetti delle belle arti sotto il segno dei quali il regista organizza i gesti, le parole e gli atti dei caratteri in composizioni.

            Nella relazione cerco di presentarvi il modo in cui il regista inserisce “le citazioni pittoriche” nei propri film, le funzioni allusive e le basi di riferimento di queste citazioni. Intanto, ho l’intenzione di farvi vedere come le opere citate e le opere ricreate si comunicano. Lo scopo della mia indagine è di concentrarsi su quei film in cui l’iconografia appare il modo più prevalente, analizzare le citazioni pittoriche di questi film e compararle con le fonti originali. Quindi il focus della presente analisi viene costituito da Decameron, Mamma Roma, La Ricotta, e Il Vangelo secondo Matteo in modo che scelgo alcune scene di questi film che presero ispirazione dalla pittura nel modo più spettacolare, le analizzo e metto a confronto con i quadri che servirono come fonti d’ispirazione. Per esempio, per quanto riguarda il Decameron, è ben saputo che il Giotto fa un protagonista di questo film, e che il suo Ultimo giudizio ha ispirato il regista nella sua scena del sogno. Un altro esempio potrebbe essere la Mamma Roma, il cui fine drammatico appare come la citazione del Cristo morto di Mantegna, esprimendo così l’attitudine dell’artista verso il proletariato. Poi tento di raccogliere gli effetti della pittura manierista nella Ricotta e nel Vangelo secondo Matteo.

Visto che i motivi citati fanno parte dell’iconografia cristiana, considero importante trarre alcune conseguenze del rapporto di Pasolini con la chiesa cattolica nello specchio delle immagini citate. È noto che Pasolini ha trattato l’attitudine moralizzante della chiesa con sdegno e ironia. Proprio per questo riguardo interessante sottolineare come si manifesta la critica del regista verso la chiesa sul livello del mondo visuale e del sistema di segni.

Se all’inizio degli anni Novanta ci si interrogava sul futuro del libro, in rapporto con il web, oggi che l’e-book è una realtà in piena affermazione, è possibile cogliere appieno le interazioni positive tra editoria, cultura e internet. In questa sede verranno presentati un caso di editoria multimediale e cartacea, ARPANet, e verrà illustrato una querelle letteraria che proprio da un sito web è stata lanciata. 

Il nucleo originario della società editoriale ARPANet è una fanzine online dedicata alla cultura che, alla fine degli anni Novanta veniva inviata a un gruppo di iscritti. Di lì a poco, quella fanzine sarebbe diventata il portale culturale ARPANet.org, una struttura che sfruttava la tecnologia web per diffondere cultura e soprattutto cultura editoriale, ospitando gratuitamente i romanzi e i racconti dei propri iscritti e raccogliendo attorno a sé un pubblico di potenziali lettori. Quanto differenzia però ARPANet.org dagli altri portali culturali è proprio lo stretto contatto con il pubblico di potenziali lettori che, invece di restare passivi o limitarsi a lasciare post sul forum, sono direttamente coinvolti nel processo che porta alla pubblicazione tramite le iniziative editoriali.

Infatti, in tutte le iniziative editoriali lanciate dalla casa editrice, dal 2002 fino a oggi, le pubblicazioni cartacee hanno infatti dovuto incontrare in primo luogo il favore della community di lettori online, che ha espresso le proprie preferenze. Lo stretto legame tra lettori virtuali e pubblicazione è stato confermato dal lancio di una nuova collana low-cost, ARPABook, che accoglie al proprio interno la forma cartacea degli e-book che abbiano raggiunto un numero adeguato di vendite. Interessante notare che il catalogo ARPABook, costruito a partire dai puri interessi dei lettori, segua di fatto il trend del mercato editoriale degli ultimi anni che, oltre all’horror della letteratura vampiresca e “mostruosa” in genere, ha visto il fiorire del noir, del romanzo storico o storico-antropologico, come è stato definito in alcune sue accezioni, e della letteratura al ‘femminile’.

A mio parere, i tre generi sono caratterizzati da una caratteristica comune: il ripensamento e il tentativo di riflessione critica sulla società italiana degli ultimi anni. E quest’osservazione mi sembra valida tanto per la letteratura ‘femminile’, tanto per il noir e il romanzo storico. La letteratura rosa, esulando dal chick lit puro e semplice, cerca con difficoltà di delineare nuovi modelli di femminilità, confrontandosi con un passato misogino e la progressiva mascolinizzazione degli anni Ottanta per trovare soluzioni più o meno bilanciate, ma comunque forti anche dal punto di vista linguistico: valgano per tutti il caso del Conto delle minne di Giuseppina Torregrossa. Benché sempre aperta rimanga la questione dell’esistenza o meno di una scrittura “rosa”, il dibattito vero e proprio trascende un genere specifico e si condensa attorno alla controversa definizione di New Italian Epic, coniata dal collettivo bolognese Wu Ming nel 2008. Si tratta, di fatto, della prima querelle letteraria di grande respiro che si sia sviluppata e che in parte continui proprio online, sul sito www.carmillaonline.com. Con 30.000 download in pochi mesi, il memorandum dei Wu Ming tenta di dare una definizione unitaria a diverse opere uscite in Italia dal 1993 a oggi. Viene sottolineato il carattere “epico”, ossia ri-fondativo di una letteratura che, attraverso generi e opere differenti, volge la sua attenzione all’attualità, recuperando un’etica forte della narrazione, che supera le posizioni ironiche e distaccate del postmodernismo. La definizione ha suscitato vaste reazioni in sede critica, compresa quella ultima e autorevole di Vittorio Spinazzola, che provocatoriamente intitola l’ultimo numero di Tirature “New Italian Realism” e individua un legame tra la letteratura odierna e alcune istanze del neorealismo. Resta in ogni caso indubitabile la vivacità del panorama letterario italiano contemporaneo, che torna a interrogarsi, a produrre e a riflettere, avvalendosi quasi indifferentemente della carta stampata e del web.     

2008- ELTE BTK Olasz irodalom- és művelődéstörténet, PhD-program

2005-2007 Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Urbanisztika Intézet, „Városépítés és városgazdaság” egyetemi szakmérnöki oklevél

2001 FÜTI OMEGA Ingatlanközvetítő és értékbecslő OKJ szakképesítés

2000-2001 MTA RKK, Pécs, Európai regionális és kohéziós politika, oklevél, egy hetes angliai tanulmányút a regionális fejlesztés Angliában címmel

1997-1999 ESSEC (Párizs) – BKE (Budapest) – BME (Budapest) Szakközgazdász Kar, Ingatlangazdálkodási szak, Ingatlangazdálkodó egyetemi szakosító oklevél

1998-2003 Oberfrank Géza (Operaház volt főzeneigazgatója) magánstúdiója, vezénylete alatt Berekfürdői Nyári Fesztiválon 2 operaprodukcióban főszerep: (2002. Mascagni: Parasztbecsület – Santuzza, 2003. Erkel: Bánk bán – Gertrúd)

1997 Bianca Berini operaénekes Mesterkurzusa, Milánó

1995-1996 Sass Sylvia által alapított Fiatal Művészek Nyári Fesztiválja, Budapest2 produkcióban énekes, rendező-asszisztens

1994 Ileana Cotrubas operaénekes Mesterkurzusa, BécsSoros Alapítvány ösztöndíj

1991-1994 Sass Sylvia operaénekes CANT-ART Mesteriskola, Budapest Énekművészi oklevél

1989-1991 Conservatoire Royal de Musique de Bruxelles (Brüsszeli Királyi Zeneakadémia, Opera szak, Jules Bastin bariton professzor) Premier Prix de chant opéra (Első Díj – Opera)

1982-1987 Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kar, okleveles építészmérnök

Publikációk

Önkormányzati Stratégiai Tervezés közösségi részvétellel. In: Falu Város Régió 1998. 3-4.

A CUI (Kanadai Urbanisztikai Intézet) szerepe a stratégiai tervezésben. In: Pesterzsébet Stratégiai Terve, 1998.

A stratégiai tervezésről. In: Stratégiai tervezés (módszertani könyv) SZIF Győr – CUI Toronto, 1997-98.

 

A BOLOGNA 2000 – Európa Kulturális Városa című program tanulmányozása izgalmas feladat. Az elmúlt 10 év távlatából olyan összefüggéseket és hatásokat lehet kimutatni, amelyek Pécs 2010 – Európa Kulturális Fővárosa program kapcsán nemcsak aktuálisak ma Magyarországon, hanem tanulságosak is. A program bemutatását követően olyan kérdésekre igyekszem választ adni előadásomban, mint:

·     Bologna milyen üzenetet kívánt közvetíteni magáról Európa és a világ számára?

·     Hogyan sikerült ezt megvalósítania a kulturális eseményein keresztül?

·     Milyen kapcsolat érzékelhető Bologna városfejlesztése és a kulturális program között?

·     Milyen előmunkálatok (3 felvezető év 2000 előtt) történtek kulturálisan és városfejlesztési szempontból?

·     Mit jelentetett ez az egy éves program a város életében?

·     Milyen hatást lehet még 10 év után érzékelni?

·     Hogyan segítette a Bologna 2000 program a várost kulturális értékeinek megőrzésében és fenntarthatóságában?

A kultúra egyre növekvő jelentősége a gazdasági életben, gondoljunk csak a kulturális turizmusra, már nemcsak a szakemberek számára nyilvánvaló. A kultúra városfejlesztési eszközként való elfogadása annak az 1980-as évek folyamán végbement fokozatos paradigmaváltásnak a következménye, amelynek során a kultúra mint önmagáért is elismert, anyagi és erkölcsi támogatásra érdemes jelenség helyét átvette a kultúra gazdaságfejlesztő tényezőként való értelmezése. A városok világszerte a kulturális turizmus legfontosabb úti céljai közé tartoznak. A kulturális-turisztikai városfejlesztési stratégia legismertebb példája az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozat. Tanulságait érdemes megismernünk. 

     Az eddigi, az olaszországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságra vonatkozó kutatásaim során érdekes dologra bukkantam az olasz szakirodalomban, amely szerint Olaszországban a „felszabadító” szövetséges csapatok kapcsolatot építettek ki a maffiával, és az ezt követő szoros együttműködésnek köszönhetően felelősséggel tartoznak a maffia újbóli felvirágoztatásáért.

     A feltételezések szerint az amerikai tengerészeti titkosszolgálat, az ONI (Office of Naval Intelligence) már 1942-ben, New Yorkban felvette a kapcsolatot a maffiával és azon belül Lucky Lucianóval, hogy megvédjék a New York-i kikötőt a feltételezett náci szabotázs akcióktól. Egy másik elmélet szerint maga Lucky Luciano tervelte ki a Normandie nevű hajó elsüllyesztését, éppen azért, hogy az amerikaiak hozzá forduljanak segítségért, amiért ő cserébe a szabadulását remélte.

     Szintén igen közkeletű feltételezés az is, hogy a szicíliai partraszállásban is segítséget kértek az amerikaiak a maffiától. Ezen feltételezések szerint volt kapcsolat a maffia és az amerikai hírszerzés között. (Az egyedüli dokumentum, amire a szakirodalomban hivatkoznak, az Lord Francis Rennel of Rodd-tól származik, az AMGOT angol vezetőjétől, aki londoni jelentésében aggodalmát fejezi ki afelett, hogy maffiatagokat neveztek ki a községi elöljárói posztokra.)

     A kapcsolat már 1942-ben kialakult, amikor az OSS egyik vezető tisztje Earl Brennan, a Külügyminisztérium korábbi hivatalnoka feladatul kapta, hogy készítse el Szicília és Olaszország megszállásának tervét. Ő vette fel a kapcsolatot a Vatikánnal is (ez volt az úgynevezett Vessel Operation, ahol Vatikáni összekötője, Giovanni Battista Montini – aki 1963-ban VI. Pál néven lett pápa – azt javasolta neki, hogy szervezzen be olasz menekülteket, köztük az üzleti élet és a maffia vezetőit.). Brennan egy csapatot állított össze, amelynek három hírszerző tisztje volt: David Bruce, Max Corvo és Victor Anfuso. Bruce lett az OSS Európai Hírszerzésének vezetője, Corvo szicíliai születésű amerikai katona volt, aki New Yorkból és Connecticutból több tucat olasz emigránst szervezett be és szivárogtatott vissza Szicíliába, hetekkel a partraszállás előtt. Anfuso szintén szicíliai születésű, New York-i ügyvéd volt, a Demokrata párt tagja, és közel állt a Frank Costello és a Luciano által vezetett bűnszervezethez.

     Az OSS-szel párhuzamosan működő ONI, az Office of Naval Intelligence szintén a felderítésben volt hivatott segíteni az amerikai csapatokat. Az ONI felállított egy csoportot (Target Section), amelynek New Yorkban Roscoe McFall kapitány volt a vezetője. Őt Arthur Train ellentengernagy, az ONI vezetője bízta meg azzal a feladattal, hogy biztosítsa New Yorkot a tenger felől. McFall csapatában dolgozott Charles Radcliff Haffenden parancsnok, aki a B-3 nevű nyomozó egységet vezette és a helyettese, Anthony Marzullo, egy ügyvéd, aki azelőtt a Szicília-szakértő, Thomas Dewey-nak , New York kormányzójának volt a segédje.  1941 decemberében McFall parancsba adta Haffendennek és Marzullónak, hogy találják ki, hogyan lehetne a New York-i alvilág tagjaiból segítőket toborozni.

     A maffia részéről nem csak Lucky Luciano vett részt az állítólagos együttműködésben, hanem más maffia tagok is szerepet vállaltak a náci szabotázsakciók megfékezésében az USA keleti partján: „A Camardos testvérpáros és Frank Costello maffiaszervezetei ott is sikereket tudtak elérni, ahol a hivatalos szervek megbuktak: a nácibarát tevékenységet felszámolták.”

     Olaszországban a szövetségesek bevallottan maffia tagokat neveztek ki polgármesteri pozíciókban, az őket ért ezzel kapcsolatos vádakra azzal feleltek, hogy mindenképp antifasiszta személyeket kerestek, akik azonban vagy kommunisták, vagy maffiatagok voltak, és bármibe belementek, csak hogy ne a kommunistákat kelljen pozícióba helyezni.

     Egy legenda szerint Lucky Luciano a partraszállás során jelen volt egy amerikai tankban, és az ő segítségével tudták az amerikaiak felvenni a kapcsolatot a helyi maffia vezetőkkel, akik segítették az amerikaiak útját Palermóig. Kétségtelen, hogy nagyon sok helyen lehet találkozni ezzel a legendával, de a leginkább maga Luciano cáfolja ezt a történeten, ő maga azt mondja, hogy nem volt soha Szicíliában azelőtt (gyerekkorát kivéve) így nem is rendelkezhet kapcsolatokkal, nem beszélve arról, hogy akkor éppen börtönben ült.

     Ettől függetlenül azonban a kapcsolat a szövetségesek és a maffia között bizonyíthatóan létezett, és nem kevés gondot okozott a következményeivel Olaszországnak a háborút követő évtizedekben.

  A XVII. századi Itáliában a tridenti zsinat határozatai ellenére a rurális területeken élők vallási ismeretei még mindig igen hiányosak voltak, a vallásgyakorlat milyensége és gyakorisága pedig elmaradt az egyház által elvárttól. Többek között e problémák megoldását tűzték ki célul az ún. hitelmélyítő vagy belső missziók, melyek elsősorban nem az urbánus lakosságot célozták meg, hanem népmissziók voltak. Két fő típusuk létezett: a penitenciális és a katekétikai. Míg az előbbi jellegét a körmenetek, a nyilvános önostorozás, a megbocsátási aktusok, a vallás rituális része határozta meg, addig a hitoktatási misszió a katekizmus tanítására helyezte a hangsúlyt. Paolo Segneri SJ (1624-1694) e kettő jellegzetességeinek ötvözésével és a jezsuita missziós tapasztalatok felhasználásával hozott létre egy harmadikat, amely később a szakirodalomban a centrális nevet kapta, mivel minden esetben kiválasztottak egy települést, amely a központ szerepét töltötte be, és az ettől elérhető távolságra eső falvak lakóit vonták be a misszióba. Bár a prédikáció, a katekétikai oktatás és a körmenetek váltották egymást egy-egy napon belül is, mégis az igen látványos bűnbánati processziók váltak a Segneri-féle módszer ismertetőjegyévé.

      A missziók Segneri halála után is folytatódtak, majd a XVIII. század elején a több évtizedes gyakorlat alapján kiformálódott módszer könyv formájában (Pratica delle missioni del padre Paolo Segneri..., Venezia, 1714) is hozzáférhetővé vált. Az ily módon intézményesített misszió történetének újabb szakaszába érkezett: Itálián kívüli területeken is bevezetésre került. Kezdetben az Itáliával határos svájci falvakban, majd Michelangelo Tamburini rendi generális kezdeményezésére és hathatós támogatásával a német és az osztrák provinciában is lezajlottak az első segneriánus missziók.

      Magyarországon az elsőt 1716-ban a soproni és a locsmándi esperesség területén tartották Bernardo Cerroni vezetésével. Cerroni innentől kezdve szinte élete végégig (1738) misszionáriusként dolgozott. Fáradhatatlan szervező munkájának köszönhetően indultak el a segneriánus missziók Stájerországban, Karintiában, Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában, Salzburg környékén, Horvátországban és Karniolában, Erdélyben és Magyarországon. Az éves katalógusokban kezdetben vándormisszionáriusként, majd 1759-től „missionarii segneriani et de poenitentia” néven számon tartott jezsuiták száma egyre gyarapodott, és a missziók nyelvek szerint is differenciálódtak. Az 1730-as évekről tudósító éves beszámolók már missziós énekeskönyvek kiadásáról és a nép között szétosztható kegyes írásokról is hírt adnak, egy 1749-es kézirat pedig a missziók menetét rögzíti. Az egyre több területen bevezetésre kerülő és fokozatosan intézményesülő segneriánus misszió egészen a jezsuita rend eltörléséig, 1773-ig jelen volt az osztrák provinciában, ugyanakkor a század közepe táján egy másfajta, erőteljesen katekétikai jellegű misszió is támogatást nyert, talán éppen azért, hogy azon a területen fejtse ki jótékony hatását, amelyet az olasz jezsuita által kidolgozott módszer kevésbé érintett.

      A segneriánus missziók hazai történetét az teszi különösen érdekessé, hogy míg Segneri kizárólag katolikus közösségek lelki üdvén munkálkodva alakította ki módszerét, addig az osztrák tartomány misszionáriusai vegyes vagy többségében nem katolikus településeken dolgoztak. Bár a korabeli jelentésekben sokszor a katolikus hívek konfesszionális identitásának formálása és erősítése az elsődleges deklarált cél, a misszió sikerének egyik fokmérője a római katolikus egyház számára megnyert más felekezetűek vagy ateisták száma is. A források arról tanúskodnak, hogy a jezsuiták a misszió alá vont terület felekezeti viszonyaihoz alkalmazkodva módosították az itáliai gyakorlatot, mégpedig úgy, hogy a misszió a katolikusok megtérésével és az „eretnekek” katolikus hitre való áttérésével érjen véget. A magyarországi segneriánus missziók ezért tekinthetők a XVIII. századi rekatolizációt és katolikus megújulást sürgető törekvések egyik gyakorlati megvalósulásának is.

Kutatásaim során azokat a társadalom peremén létrejövő színházi eseményeket, történéseket vizsgálom Olaszországban, amelyek több szempontból is megközelítést nyújthatnak a művészet és a társadalom kapcsolatának elemzéséhez. Úgy tűnik, hogy a színház olyan, folyamatosan önmagát megújítani képes művészeti forma, amely azonnal reflektál egy adott társadalom változásaira és problémáira, ugyanakkor ősi kifejezőeszköz is, ami a személyiség sokrétű voltának kialakulásához, megtartásához is hozzátartozik. A huszadik század második felétől kezdődően a színházi munka során nem csupán az előadás maga lesz érdekes, hanem a kísérletezés, az előadáshoz vezető út, a work in progress, amelyet a közönség is befolyásolhat. A színház kikerül a hagyományos színházi intézményből, így a magán- és társadalmi élet színterei – utcák, terek, gyárak, lakások, elmegyógyintézetek és börtönök – színházi események helyszíneivé válnak, azaz a színház alkalmazkodni kezd a civil társadalmi élet szervezeteihez. A színház mint az önmegismerés, a laboratórium-forma mint a színész folyamatos fejlődésének helyszíne, a távol-keleti színházi hagyományok felfedezése, a színházi antropológia kutatásai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom peremén, marginális helyzetben élő csoportok körében, börtönökben, iskolákban, terápiás intézetekben is magas színvonalú, művészi értékkel bíró színházi munka jöjjön létre. Éppen azért képes megújulni a színház, mert a művészi szándék olyan helyekre, személyekre, „nyersanyagra” épül, amelyek korábban kívül estek a színház keretein, és ezek most képesek arra, hogy új erőt, szempontokat, kifejező eszközöket, olykor etikai szempontból magasabb rendű tartalmat nyújtsanak számára. A börtönben folyamatosan újratermelődik a különbözőség, a másság, tehát az itt létrejövő színházi munka elsődleges hozadéka a kreatív szubjektivitás újrafelfedezése és alkalmazása. A különféle személyközpontú terápiák, a pszichodráma, a drámapedagógia, a szociális színház fogalmának körüljárásával, történeti alakulásának segítségével próbálom meg körvonalazni a börtönszínházak, különös tekintettel a volterrai Compagnia della Fortezza tevékenységének főbb aspektusait. 

The speech Contemporary Arts in Turin would rough in the situation of the contemporary art system in Turin, whose actual condition is one of the most dynamic and interesting in Italy. Confirmed by Terna Award 2009 surveys, this opinion shows on the one hand the long view of the local institutions in supporting and in putting money into the cultural sector, on the other hand it spotlights how the system born in Turin has difficulties to begin the driving force behind the Italian contemporary art. As a matter of fact the Terna Award research says: “Even if the cities - like Venice, Turin, Naples, Milan or Rome – will be involved in a debate about contemporary arts, it will happen without a really “common” - political o public – project and without a public institution which to refer to.” 

Starting from this judgment, the goal of this speech is the analysis of historical roots of the system: from the institution of museums collections to the birth of public art programs, until the creation of the international artistic fair Artissima and the associations supporting private art galleries and young artists. 

Moreover, it\'s necessary to consider the function of Banks Foundations and exhibitions spaces, to understand how the contemporary art production could be supported by a network so complex, taking advantage of the common energies.  Involved in a debate at the end of 2009, the voices of the protagonists will help to analyze the crux of the matter: how and where the system working could be changed and improved?

Emelkedő és süllyedő város

Umberto Boccioni La città che sale című, 1910-ben készült festményén az épülő házak a fékezhetetlen ipari fejlődés futurista mítoszát idézik. Építkezni akar Massimo Bontempelli is az első világháborút követő években, ő a hódítók városát tervezi, vagyis azt az irodalmi környezetet, melyben az avantgárd vívmányai érvényesülnének. Áthaladtunk a futurizmus tisztító tüzén – mondja –, elégettük az elavult formákat, akkor most keressünk újakat a régiek helyett! A kiáltványok és röpiratok után szülessenek végre maradandó alkotások, hozzuk létre a huszadik század irodalmát! E cél érdekében Bontempelli irányzata, a novecentismo, átvesz mindent, ami használhatónak tűnik az egymást keresztező, gyökeres újítási programokkal előálló avantgárd törekvésekben. Kipróbálja a futurista szintézis formáját regényeiben és színdarabjaiban, expresszionista drámai eszközökkel él futurista keretben, felhasználja a varieté és a némafilm technikáját. Azonban leginkább a festészet új formanyelve lesz az a minta, melyet az irodalmi eszközök megújításához fel tud használni. A huszadik századi festőnek már nem a modell külső formája a fontos, hanem a belső, szellemi lényeget kutatja. A kubisták a valóság képét apró darabokra törték, mértani alakzatokból építkeztek. Bontempelli az impresszionista súlytalansággal, szerkezeti lebontással szemben magához közelebb állónak érzi a kubista szellemi geometriát. Foltokkal, vonalakkal vázolja fel a szereplő testét, majd a körvonal is eltűnik, s marad egy magatartásforma absztrakt jele valamely hétköznapi szituáció képletébe helyezve. Megszűnt a tér, felszabadult az anyag, a szereplők szabadon mozognak ég és föld között. Éppoly rejtélyesnek vagy értelmetlennek tűnhetnek e novellák az olvasó számára, mint egyes modern festmények. De éppen ez a cél: meghökkenteni az olvasót, felrázni, gondolkodásra késztetni. Le kell számolni a hamis illúziókkal, felhasználva a karikatúra, az abszurd, ironikus stílus eszközeit. Ez szürrealista recept is, Alberto Savinio a maga sajátos metafizikus groteszk műfajában a nevetségességig lefokoz minden hagyományos értéket. A Savinio és Bontempelli köréhez tartozó alkotók képzeletében az örök visszatérés eszméjéhez az új világot építő ember futurista képzete járul, úgy gondolják, ezt a hanyatló civilizációt egy friss, új kor fogja felváltani. A huszadik század városlakóiban már ennek az új kultúrának a primitívjeit fedezik fel. Hitük szerint így alakul majd ki az a közönség, mely ártatlan lélekkel és tiszta tekintettel fordul a modern alkotások felé. Az ipari társadalomban tárgyként kezelt emberi lényt pedig tehetetlen bábfigura jelképezi Giorgio De Chirico, Alberto Savinio festményein s Bontempelli írásaiban egyaránt. A metafizikus festészet által inspirált városi tájban követi a saját árnyékát Bontempelli amnéziás szereplője, s világkörüli útra indulva mintha Boccioni rideg vasútállomásán várná a vonatot. Az éjszakai vándor egy füstös vendéglő dzsungelében botladozik, s az alkoholgőzös bárban rémült emberi arcokat tükröz a kávéfőző szörnyek fényes oldala. A mindent átható rettegést zajba, fénybe, mámorba fojtják az éjszakai mulató vendégei. A Cataclisma című novellában azután elsüllyed a metropolisz, belefullad a mesterséges fény áradatába. Az ipari fejlődést már feltartóztathatatlan, de öngyilkos folyamatnak látja az író. Ezért, mint kora sok más művésze, ő is a mitikus múlt felé fordul. A mítosz a civilizáció történetében a káosszal szemben felidézi a rend, az ősi erő képzetét. A modern művész az emberi beszéd tiszta, elementáris fogalmait kutatja, mert ahol a nyelv gyökerei vannak, ott sejtik az emberiség gyökereit is. Savinio a görög mitológiát és a Bibliát idéző alakokat fest. Bontempelli novelláiban viszont váratlanul Picasso képeihez méltó szörnyetegekké válnak a bájos női figurák. Az író eltorzítja a formát, metamorfikus alakja már a saját törvényei szerint fejlődik, önálló életre kel. A modern festmény és az irodalmi mű itt egyaránt olyan nyelvet keres, mely, akárcsak a zene, közvetlenül hat a hallgató pszichéjére. De Chirico úgy növeli a feszültséget, hogy oda nem illő tárgyakat helyez a kísérteties tájba, a hétköznapi dolgok különös atmoszférában fürödnek, a látszatot misztikum lengi be. Ez a mágikus légkörben ábrázolt reális forma művészete, vagyis a mágikus realizmus. Egyidőben született a szürrealizmussal, sok közöttük a hasonlóság. A különbséget az jelzi, hogy a szürreális bátran elrugaszkodik a valóságtól, míg a mágikus realista kép inkább a mindennapi formához kötődik. A német eredetű kifejezés a festészetből átkerült az irodalomba, s olyan realizmusra utal, mely a valóság külső képével együtt ábrázolja a belső, szellemi realitást. Bontempelli erre gyakran alkalmazta a novecentismo elnevezést is, misztikus realizmust, metafizikát értett alatta. Az ő közvetítésével lett ismert a mágikus realizmus Latin-Amerikában, s itt létrejött sajátos, az ősi hagyományokhoz szorosan kapcsolódó irányzata. Az európai mágikus realizmus intellektuális, filozófiai alapokon állt s tudományos igénnyel lépett föl. Hiába tűzte ki célul Bontempelli, hogy a novecentista szerző a népnek írjon és támaszkodjon széles tömegbázisra, ez megvalósulatlan álom maradt. Mintha csak a tömegkommunikációs eszközök programját készítette volna elő, világos, könnyen érthető nyelven akart szólni, a közönség igényeinek figyelembevételével a közízlés hatékony irányítására készült. L’avventura novecentista¹ című művében, melyben összegyűjtve és magyarázatokkal ellátva adta ki az 1926 és 1938 között született tanulmányait és vitairatait, Bontempelli beismeri, hogy irányzata arisztokratikus volt. Ezek szerint azt az elszigeteltséget rótta fel az avantgárd hibájául, melyből később neki magának sem sikerült kitörnie. Igaz, nagyon nehéz korszakban vívta meg a harcát, a fasiszta diktatúra fojtogató légkörében próbált független és európai távlatú irodalmat művelni.  

 

Benché ambasciatori italiani fossero presenti continuamente alla corte di Mattia Corvino, conosciamo solo un dispaccio che abbraccia la storia di un lungo periodo. Generalmente, le fonti diplomatiche del Quattrocento ungherese forniscono informazioni circa la vita politica quotidiana. L’unica relazione riguardante una descrizione geografica ed etnografica dell’Ungheria, oltre a narrare la storia del paese dalla morte di Luigi il Grande fino alla pace tra Mattia Corvino e Federico III nel 1463, è il dispaccio conosciuto come relazione di un nunzio papale, di Hyeronimus Landus. Storici ungheresi come il Kubinyi o il Pach ritenevano che quest-ultimo fosse l’autore, sulla base di edizioni settecentesche riferite a due manoscritti della Biblioteca Ambrosiana di Milano (Ambr. R. 94. Sup. e S. 86. Sup.). Recentemente, tre nuovi manoscritti di questa relazione sono stati rinvenuti: il Trivulziano 1458, il Marciana Italiano 276(8398) e il Vaticano Latino 728. Un’attenta analisi dei manoscritti ha posto alla mia attenzione varie questioni.

Tutti i testimoni sono adespoti, quindi bisogna chiedersi: era Landus l’autore del dispaccio? La tradizione manoscritta é estrenamente eterogenea. Nonostante tutti i testimoni presentino influenze dei dialetti settentrionali, le omissioni di interi paragrafi, così come l’uso diversificato di lessico e sintassi e il cambio dell’ordine dei paragrafi segnano che l’eterogeneità della tradizione manoscritta poteva difficilmente esser causata dalla negligenza dei copisti. Inoltre, i manoscritti della Trivulziana e della Marciana contengono un epilogo, publicato due anni fa, che riassume gli eventi dopo la morte di Mattia Corvino. Che cosa può aver causato questa eterogeneità della tradizione manoscritta? Generalmente, una relazione diplomatica non è destinata a una circolazione vasta; che cosa poteva dunque causare questa distribuzione geografica dei testimoni?

Nella mia presentazione, risponderò a queste domande collocando il documento nel suo contesto storico. In primo luogo discuterò il contenuto e la tradizione manoscritta del dispaccio. Poi esaminerò la relazione dal punto di vista della pratica diplomatica contemporanea, arrivando all’ipotesi che il documento è stato scritto da un ambasciatore veneziano finora non identificato. Considerando l’evoluzione dell’ “industria” d’informazione sviluppatasi nel corso del tardo Quattrocento e del Cinquecento a Venezia, darò una spiegazione sia della distribuzione sia dell’eterogeneità della tradizione manoscritta.

    La ricerca sul rapporto tra la parola e il pensiero in Alessandro Manzoni nasce dall’esigenza di approfondire la relazione esistente tra l’elaborazione letteraria e la riflessione filosofica del Gran Lombardo, partendo da una considerazione unitaria della sua opera contro i riduzionismi, ancora attuali, di matrice crociana che distinguono ‘poesia - non poesia’, per l’ambito letterario e ‘logica maior - logica minor’, per l’ambito filosofico. Questa prospettiva di ricerca conduce a focalizzare l’attenzione sulle riflessioni manzoniane in merito al linguaggio e alla lingua e, da qui, ad effettuare un nuovo studio sugli scritti letterari intesi unicamente non come ‘concretizzazione’ di idee precedenti, ma come parte attiva nell’elaborazione di esse: «non solo si parla, ma si pensa con le parole», afferma Manzoni nel trattato sulla lingua.

    La prima parte del lavoro è incentrata sulla ricerca del rapporto esistente tra la parola e il pensiero negli scritti teorici di Manzoni; scritti non organici, ma non per questo meno importanti, nei quali si può rinvenire una vera e propria filosofia linguistica. Questi testi permettono di collocare Manzoni all’interno di ben determinate tradizioni: quella linguistica che vede il linguaggio svolgere una funzione determinante nel processo cognitivo; quella estetica che riconosce il valore ontologico del bello, con la relativa capacità dell’artista di andare all’essenza stessa dell’essere; quella retorica che vede nell’arte del discorso non un puro strumento esecutivo o di ornato, ma una parte integrante del processo elaborativo ed artistico dell’autore.

    La seconda, e più ampia, parte del lavoro è organizzata in due momenti: uno studio dei processi variantistici delle opere letterarie e il confronto fra le pagine letterarie e quelle filosofiche.

    Le analisi delle varianti di alcune opere (Adelchi, Fermo e Lucia, Promessi sposi) permettono di cogliere l’evoluzione del pensiero di Manzoni all’interno dell’inscindibile lavoro dell’autore sulla parola e della parola sull’autore, in piena coerenza con quanto Manzoni scrive nel Discorso sul romanzo storico: «la virtù propria della parola poetica è d’offrire intuiti al pensiero, piuttosto che istrumenti al discorso».

    L’interesse che Manzoni, nelle sue opere letterarie, manifesta per il dramma della volontà dei singoli personaggi lo conduce – a contatto con una parola letteraria concepita come rivelativa – a ridurre quanto poteva esserci di fatalistico determinismo in loro e, in contemporanea, ad approfondire «le spectacle de l’homme intérieur» (Lettre à M.^r Chauvet): i rapporti dell’uomo con sé stesso, con le sue passioni, con l’intimo della sua coscienza e con l’accettazione o meno della Grazia di Dio.

    Diventa quindi naturale confrontare queste pagine letterarie e quelle filosofiche di matrice antropologica come le Osservazioni sulla morale cattolica.

    È in questo confronto, fra le pagine letterarie e le riflessioni morali delle Osservazioni (nelle due redazioni del ’19 e del ’55),che il rapporto tra la parola e il pensiero acquista una delle sue più chiare espressioni. Grazie ad esso si coglie, oltre ad una maggiore chiarezza dei contenuti degli ambiti letterari e filosofici, una piena efficacia dell’innovativo circolo ermeneutico che vede la parola letteraria “rivelativa” svolgere un ruolo fondamentale nel processo creativo e conoscitivo di Manzoni: la «parola offre intuiti al pensiero» ed esso a sua volta illumina e rafforza la parola, in un rapporto mai concluso e fecondo di ulteriori studi. 

Referátumomban folytatni szeretném korábban előadott és publikált vizsgálódásaimat a Pinocchio „felnőtt” és szimbolikus értelmezéséről. Míg az előzőekben elsősorban a regényben megtalálható ősi és mitikus elemeket vizsgáltam, most azt szándékozom feltárni, hogy a krisztusi szenvedéstörténetből milyen elemek épültek bele a Pinocchio kalandjaiba. A vizsgált motívumok újfent megerősítik, hogy a Pinocchio korántsem csupán mese, hanem többdimenziós mű.